2.rész - A találkozás

  

  A new yorki reptéren gyönyörű a naplemente. Az üvegfalakon megcsillannak a napsugarak és nekem a gyémánt jut róla eszembe. Néhány ember meg-megáll és belebambul a naplementébe, de hirtelen eszébe jut a dolga és rohan tovább. Én is csak álltam és álltam és bambultam a nap felé.  És ekkor megláttam egy feliratot amitől földbe gyökerezett a lábam. Bámultam a hatalmas France feliratot ami az egyik gépen virított. Megint eszembe jutott Joseph és könnybe lábadt szemmel álltam a tömeg közepén.

- Annabelle! - anya rémült kiáltása rázott fel a merengésből.

- Itt vagyok - suttogtam a mellettem álló anyámnak. - Nem mentem sehova.

  Anya követte a pillantásomat és halványan elmosolyodott.

- Belle... - kezdte volna anya, de én közbe szóltam.

- Nincs semmi bajom, csak elbambultam. Hol van apa? - próbáltam eljátszani, hogy jól vagyok, de anya ezt nem vette be.

- A csomagjainkat keresi - válaszolta csendesen és odébb húzott az útból, mert többen is ránk morogtak, de sajna nem értettem, mert nem tudok angolul.

  Mikor megláttam apát elkezdtem röhögni (azóta nem nevettem mióta megtudtam, hogy megyünk Amerikába) mivel úgy nézett ki, mint egy málhás csacsi. Vagy egy karácsonyfa. Vagy, mint egy teve. Egy megrakodott teve. Mivel anya engem próbált megvigasztalni így apának kellet a hat bőröndöt elhoznia. Az már nem jutott eszébe, hogy béreljen egy kocsit. Négy bőröndöt húzott, egy-egy kezére kettő jutott, a maradék kettő a hóna alatt volt.

- Belle, ha már ilyen jó a kedved segíthetnél is - morogta nekem és ledobta elém azt a két bőröndöt ami a hóna alatt volt.
- Héééé! Ebben vannak a törékeny dolgaim - gondolok én itt hajvasaló, parfüm, ékszerdobozok - ha valamim összetört soha többet nem szólok hozzád! - szépen, óvatosan felállítottam a bőröndöm és megnéztem nem szivárog-e valami. Nem szivárgott semmi. Egy hatalmas sóhaj szaladt ki a számon, mert nem tört össze a Joseph-től kapott parfümöm. Csak különleges alkalmakra használom
  Anya elvett apától két bőröndöt és megindultunk kifele. Apa angolul motyogott szavakat, anya pedig össze-vissza kapkodta a fejét és a Smith feliratot kereste azokon a táblákon amiket emberek tartottak, hogy megtalálja az illető aki várnak.Anya egyszer csak odalép egy napszemüveges emberhez és elkezd angolul magyarázni.
- A kocsi ránk várt és elvisz minket az új otthonunkhoz - vigyorgott, mint a vadalma. Csak én nem akartam jönni Amerikába. Nem is jöttem volna, ha apa kötelezővé nem teszi.
  Ekkor a napszemüveges ember kikapta anya és az én kezemből a bőröndöket és ő cipelte tovább. A "Napszemüveges" sokkal ügyesebb volt, mint apa, mert a négy bőröndel nem úgy nézett ki, mint apa. Mikor apa ezt észrevette még jobban bedurcizott és a motyogás morgássá alakult. Jéééé, nem szavakat motyogott, hanem angolul beszélt és gondolom szépen mindennek elmondta Amerikát aminek csak lehet. Ennyit arról, hogy én tudok angolul. Pffff.
  Mikor megláttam a kocsit ami értünk jött leesett az állam. Egy kisebb fajta limuzin volt. Ahogy beültem rögtön feltűnt, hogy van egy mini hűtő benne. Egyre közelebb csúsztam a bőrülésen a hűtőhöz és mikor elég közel voltam kinyitottam és kikaptam belőle valami csoki formájú dolgot. Nem tudtam milyen csoki, de nagyon éhes voltam ezért az is jó volt. Anyáék rosszalóan néztek rám de én csak a vállamat vonogattam. A kocsiból kiszállva egy hatalmas villa állt a szemem előtt. Ez nem lehet igaz! Én biztos csak álmodok! Valaki csípjen meg! Csak a sztárok laknak ekkora házakban. Meg a gazdag ügyvédek.
- Hát nem gyönyörű - anya csillogó szemmel bámulta a hatalmas házat. Anya mindig is imádta a fényűző életet. Apa is csak állt földbe gyökerezett lábakkal. - Megérkeztünk az új otthonunkba! - repült anya az ajtó felé.
- Megérkeztünk az új házunkba - javítottam ki anyát az orrom alatt morogva. Nekem ez nem az otthonom. Én az otthonomat Párizsban hagytam.

***

  Mikor anya benyitott a szobámba nyugtalanul nézett körül, majd mikor látta, hogy csak a bőröndöm van felnyitva és széthajigálva néhány ruhám visszanyerte eredeti arcszínét. Anya, ha nyugtalan mindig lefehéredik. Gyakran nyitott be így a szobámból mikor hazaér a fogadóóráról. Hááát nem a tanulásomról voltam híres. Erős hármas voltam. Anya pedig mindig szín ötösnek képzelt. Tisztában volt azzal, hogy otthon max akkor tanultam, ha Joseph ott volt.
  Egyébként azért nem kezdtem el kipakolni, hogy tiltakozzak az ittlakás ellen. De ez nem jött össze.
- Belle hogy hogy nem készülsz? - csak értetlenül bámultam rá. Mégis minek készüljek? Új szokás lesz itt Amerikában, hogy vacsihoz is kiöltözünk? - Nemsokára itt lesznek  Adamsék! - mosolygott rám anya
- Az Addams Family? - kérdeztem nevetve. Anya rosszalóan nézett rám.
-  Nem kicsim, a főnököm és a családja jön el hozzánk, hogy megnézzék sikeresen megérkeztünk-e.
- Telefon? - mért kell átjönniük?! Komolyan a telfonról még nem hallottak? Felhívják anyát, hogy minden rendben van-e és kész. Le van tudva. Ááááá, az túl egyszerű! Az életet miért kell túlbonyolítani?
- Készülj! - anyának elege lett belőlem és a morgásomból. Akkor is szerintem jó poén volt az Addams Family.
  Gyorsan megfürödtem és megmostam a hajam. Úgy döntöttem feketét veszek fel, ha már jön az Addams Family ne lógjak ki a sorból. Szeretek feketében lenni. Az olyan csinos. Feketében jól érzem magam. Ezt nem úgy értem, hogy gót vagyok csak, ha ünnepség van egyből a fekete kis koktél ruhám jut eszembe. Magassarkú cipő az alap dolog nálam. Kék cipő és kék kiegészítők. Így már nem is vagyok annyira fekete. A hajamat egyszerűen kivasaltam és természetes smink volt rajtam.
  Mikor lementem a lépcsőn elállt apa lélegzete.
- Mi az? Elkenődött a szemfestékem? - kérdeztem rémülten. Anya ekkor lépett be a szobába. Átkarolta apa vállát és ezt mondta:
- Nem. Csak apád rájött, hogy az egyetlen kicsi lánya egy felnőtt nő lett - ez egy ilyen meghitt pillanat lett volna, ha nem hasít keresztül a szobán a csengő éles hangja.
- Ja, Belle elfelejettem mondani, hogy Adamséknek van egy fiuk - rohant ki a szobából anya. Szuper. Anya miért felejt el ilyen apró, de fontos dolgokat. Mázli, hogy nem döntöttem úgy, hogy ez ellen is tiltakozni fogok és nem készülök.
  Apával szép lassan átballagtunk a nappaliba és...
  ... és ekkor megláttam Őt. A haja tökéletes, a kék szemével közömbösen méri végig a szobát, mintha kicsi lenne számára. A hasam összerándult, a szám kiszáradt és úgy éreztem azonnal elájulok. Ekkor észrevett. Végigmért és éreztem, hogy elpirulok, majd tovább pillant. Csak ennyi semmi szia vagy valami hasonló? Amerikában nem szokás a köszönés. Ez fájt.
  Anya közben angolul magyarázott egy férfinak és egy nőnek és az étkező felé terelte őket. Ő csak ballagott utánuk unottan.
  Mikor az ebédlőbe beértem megszólalt a férfi franciául.
- Á, biztos te vagy Annabelle. Én Josh Adams vagyok, ő pedig a feleségem Maya, a fiam pedig Daniel -  férfi nagyon érdekesen beszélt. A hanghordozása megnyugtató volt, de közben volt valami furcsa benne.
- Szólítson kérem Bellenek - válaszoltam illedelmesen. Leültünk az asztalhoz és a szülők csak nyugodtan beszéltek tovább angolul. Én pedig még a beszélgetést sem tudtam nyomon követni, mert nem értem. Így minden figyelmem a mellettem ülő Daniel Adams-re irányult. Remélem nem veszi észre, hogy mennyire remeg a kezemben a kanál. Összeszedtem minden bátorságom és hozzászóltam.
- Do you speak... - hogy is van a francia? - ...french? - úristen, de vékony a hangom. Szétnézett, hogy hozzábeszélek-e majd válaszolt. Franciául.
- Igen - eszi tovább a levesét. Én is eszem tovább a levesem. Már a másodiknál jártunk amikor újra erőt gyűjtöttem majd feltettem neki egy kérdést:
- Ízlik a hús? - a hangommal meg mi történt? Vékony és cincogó.
- Ja - és elfordult tőlem és el kezdett beszélgetni apával angolul. Ez nem lehet igaz. Azért nem vagyok ennyire uncsi, ugye? Vagy talán mégis?
  És ekkor Daniel apja feltett egy életmentő kérdést:
- Van barátod? Nem úgy értem, mint haver, hanem, mint pasi?
  Lenyeltem a falatot és válaszoltam rá:
- Van vagyis volt, mert el kellett költöznünk ide Amerikába - egy kicsit jobban megnyomtam az Amerikát, de nem tehetek róla. Gyűlölöm Amerikát. - de szerintem még keresni fogjuk egymást! - egy varászlatos mosolyt varázsoltam az arcomra. Danielt figyeltem a szemem sarkából, de csak nézett engem, mint a többiek. És jött a desszert. Hol marad a vinnyogó hegedű?
  Fagyi volt. Anya éppen letette elém és épp nyújtotta Danielnek aki (szerintem) direkt az ölembe lökte a fagyimat. Felpattantam és megpróbáltam menteni a menthetőt. Elkezdtem egy szalvétával dörzsölni a ruhámat, de a fagyi nem akart eltűnni. Josh csak bámult fiára és azt sugározta a tekintete, hogy kérj bocsánatot. Meg is tette.
- Bocs - nyögte ki gúnyosan. És itt betelt a pohár elegem lett Joshból, Mayából, Danielből, és a tulajdon szüleimből is. Könnybelábadt szemmel habogtam valamit majd felrohantam a szobámba és becsaptam az ajtómat. Csak álltam az ajtónak dőlve és sírtam. Azt kívántam bárcsak soha nem költöztünk volna el és bárcsak anyát nem hívták volna fel munkaügyileg Amerikából. Rádőltem az ágyamra és bűntudatom volt. Josephet csak felhasználtam, hogy ne tűnjek bénának. Bárcsak itt lenne és átölelne és azt suttogná, hogy minden rendben lesz. De nincs itt. Fel kell hívnom. Most. De nem lehet. Hisz megbeszéltük nem tartjuk a kapcsolatot. Szükségem van rá, mint egy barátra. Hol van a telefonom?

1.rész - A Búcsú

  Megint a repülőn ülök és nézem ahogy eltávolodunk a földtől és búcsút intek Franciaországnak. Pápá Jasmin! Pápá Joseph! Pápá minden! Eddig az életem tökéletes volt. Franciaországba éltünk én, apa, anya és én egy tökéletes suliba jártam és volt egy tökéletes barátnőm Jasmin, és volt egy tökéletes barátom akivel már majdnem egy fél éve jártunk,DE minden véget ért mikor anya kapott egy "tökéletes" állást Amerikában. Apa úgy gondolta, hogy ő majd kerít magának munkát pedig itt Franciaországban egy elég híres stylist volt, anya pedig egy feltörekvő ügyvéd.
  Azon gondolkodtam, hogy én CSAK franciául tudok beszélni míg anya és apa Angliából származnak úgy hogy ők perfectek angolból. Anya szerint én is tudok angolul mivel 2 éves koromig Angliában éltünk és én is tudtam angolul. Tök jó.
  Miközben bámultam a lemenő napot és azon gyönyörködtem, visszagondoltam a Búcsúra. Jasminnal biztos, hogy tartom majd a kapcsolatot, de Joseph-pel más a helyzet. Úgy döntöttünk, hogy végleg megszakítjuk egymással a kapcsolatot, mert csak kínlódnánk. Jasmin kikisért a reptérre és ott b úcsúztunk el egymástól. Az nem fájt annyirra mint amikor Joseph-től búcsúztam, mert tudtam még hallom a hangját még látom.
  És eljött. Eljött az a nap amitől a legjobban rettegetem. A búcsúzkodás napja.
  Reggel lassan csoszogtam végig a nappalin a reggelimért.
- Kicsim hát nem csodás ez a nap - csiripelte anya - már csak egy nap és Amerikában leszünk. És... - nyomta kezembe az uzsim - ...elkezdődik a mi tökéletes életünk.
  Anyára csak egy sötét pillantást vetettem mire azonnal elmúlt a jókedve.
- Annabelle tudod, hogy nem kötelező neked velünk jönni, csak szólnod kell és a Nagyinál maradhatsz - próbált vigasztalni és én majdnem rávágtam, hogy persze hogy szeretnék itt maradni amikor apa belépett.
- Senki nem marad itt - jelentette ki határozottan. - Megmondtam már hónapokkal ezelőtt, hogy nem engdem, hogy a családom két felé szakadjon!
  Így a reggelem még szörnyűbb lett. Joseph az ajóban várt és én a nyakába borultam. Ő csak csendesen visszaölelt, mert neki is ugyanolyan nehéz volt ez, mint nekem. Belle szedd össze magad nem sírhatod el magad már a nap elején, majd este az ágyadban ott már lehet!
  Szomorúan sétáltunk a suliban, az órákon búskomoran üldögéltünk egymás mellett és megbeszéltük, hogy semmi filmbe illő jelenetet nem rendezünk.
  Suli után feljött, hozzánk és együtt megcsináltuk a házit ami neki holnapra kell. Nekem már nem kellett.
  Este hétkor mondta, hogy mennie kell. Kikisértem és megcsókoltam majd még egyszer és utoljára hosszan. Nagyon hosszan. Ezután gyengéden megpuszilta a homlokom.
- Isten veled, Annabelle! - suttogta a fülembe.
  Megfordult és elment. Hátra sem nézett én pedig könnybelábadt szemmel bámultam távolodó alakját. Elment. Végleg elment. Soha többet nem ölelhetem meg, soha többet nem merülhetek el barna szemében, soha többet nem csókolhatom meg. Ekkor kiszakadt a lelkemből egy darab és utána repült. Minden emlékem, minden gondolatom vele repült tovább.
  És ekkor olyat éreztem, mint még soha. Úgy éreztem, hogy nem engedhetem el őt, mikor az egész életem róla szólt. Utána rohantam és nem érdekelt, hogy csak egy papucs van rajtam és egy kardigán. A papucsom csurom víz lett a hótól mire utolértem. Utánakiáltottam. Erre ő megfordult majd óvatos mosolyra húzta a száját mire én a nyakába ugrottam és megcsókoltam, Ez a csók sokkal szenvedélyesebb volt az előzőknél. Mikor elengedtük egymást láttam ahogy az arcomaz fürkéssze és nem akar elengedni.
- Ne, Belle ne sírj miattam - észre sem vettem, hogy el kezdetm sírni - ne törődj velem! Gondolj arra, hogy mennyi új dolog vár rád. Kérlek ne sírj nem bírlak úgy látni, hogy szenvedsz!
  Gyengéden megpuszilta a számat.
- Ennyit a "ne rendezzünk filmes jelenet"-etről - csuklott el a hangom, miközben még szorosabban húztam magamhoz. Éreztem forró leheletét a nyakamon.
  Kisimított egy hajtincset az arcomból és én a vállárra hajtottam a fejem és csak öleltük egymást és arra vártunk, hogy megálljon az idő.
-Annabelle ébredj mindjárt leszállunk! - ébreszgetett anya. Elaludtam. Az egészet csak álmodtam. Soha többet nem történhet meg csak az álmaimban. És megéreztem, hogy ereszkedik le a gép és egyre közeledünk az új, "tökéletes" életnük felé.

Hello! :D

Mivel nem tudom hogyan kezdjek hozzá a blogíráshoz, úgy gondoltam, hogy leírom miről szól az első törim. A történet Annabelle Smith-ről szól aki elköltözik szüleivel együtt Amerikába és Párizsban hagyja a tökéletes életét a barátjától kezdve a legjobb barátnőéig. Azonban amikor megérkeznek Amerikába nem úgy törénik minden ahogy elképzelte. Bentlakásos suli, szerelem, összetört szív és ez még csak a kezdet! Remélem tetszik majd és sokan fogjátok olvasni! :D
Dorkaa