A nap utolsó sugarai is eltűntek a toronyházak mögött én mégis még mindig az ágyamon ültem a laptoppal az ölemben. Csak meredtem magam elé és hallgattam a hangtalan könnyeimet, amint a nadrágomra hullanak. A szívem sajgott az egyedül léttől. Nem akartam mást csak egy ölelést. Azon gondolkodtam, hogy hogyan ronthattam el a kapcsolatomat Jasminnel. Én nem tettem semmi rosszat, ő mégis úgy gondolja. Na, jó lehet, hogy tényleg először véglegesen szakítanom kellett volna Joseph-fel már akkor amikor megláttam Danielt vagy amikor rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok belé. De nem tettem, mert még mindig úgy érzem, hogy szükségem van rá. Mint egy bizalmas barátra. Mint egy legjobb barátra.
Eltöprengtem vajon, hogy borulhatott fel az életem két nap alatt ennyire. Összevesztem Andy-vel, összevesztem Jasminnal, összevesztem Joseph-fel majd kibékültem vele, Lilly bebizonyította, hogy igenis komolyan gondolja a barátságunkat, Daniellel összejöttünk, Josh-sal még mindig nem beszélgetünk. Valójában a kapcsolatom mindenkivel megváltozott mindenkivel kivéve Josh-sal. Vele soha sem leszünk puszipajtások.
Az ablak bámulását felváltotta a pólóm bámulása. Most a pólómból kilógó cérnát huzigáltam. Jobban megnézve azt a pólót sikerült felvennem, amit anyától kaptam az nap amikor először jöttem suliba. A Paris felirattól újra könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam otthagyni őket. De nem tehettem mást. Apa megtiltotta, hogy Párizsban maradjak a nagyival. Anya szomorú lett volna, ha nem megyek velük. Itt várt ránk a "tökéletes" élet. Aha, persze. A tökéletes szó olyan messze áll az életemtől, mint Amerika Japántól. Ja Japán tök közel van Amerikához. Meg kéne szoknom, hogy már nem Párizsban élek. Sajnos.
Elegem volt a tétlenségből. Vacsorázni nem volt kedvem a többiekkel. Nincs kedvem a kérdéseikhez. Igazából éhes sem voltam. Álmos annál inkább. Bár estefelé ez nem olyan meglepő. De mivel ma délben keltem ideje volt felébreszteni magam.
Felkaptam magamra a kabátomat és leszaladtam a sarkon lévő kisboltba. Ott vettem egy energia italt és elkezdtem visszafele sétálni a suli felé. De nem volt kedvem visszamenni.
Az iskolát elhagyva néztem az éjszakai városi forgalmat. A nyüzsgés nem csökkent a nap lemenetelével, hanem talán még nőtt is. Lehet, hogy félnem kellett volna, hisz még soha nem jártam éjszaka New Yorkban, de helyette megnyugvást éreztem. Nem éreztem magam egyedül. De mégis, ha lehet így fogalmazni soha az életben nem voltam ennyire egyedül.
A parkhoz érve lassítottam és átrohantam az autók között az életemmel játszva. Több sofőr taposott a fékbe és kezdett el dudálni, de engem már nem érdekelt. Mert senkit nem érdekelt volna, ha meghalok.
Az egyedüllét unalmas. Főleg, ha te magad teremtetted. Rájöttem a bolyongásom alatt, hogy az egyedüllét szörnyű még akkor is, ha mi magunk vágytunk rá.
A tóhoz érve megálltam. Lenéztem rá és láttam ahogy megcsillan rajta a gyenge telihold fénye. Eszembe jutott a tegnap délután, hogy hogyan telefonáltam Joseph-fel és hogyan bújtam össze Daniellel. Daniel. Hol van az én híres, neves barátom? Aki szeret? Mielőtt a dühöm végleg felül kerekedett volna rajtam rájöttem, hogy valószínűleg Lilly szólt, hogy egyedül akartam lenni. De csak már akartam.
Hirtelen eszembe jutott, ha New York közepén állok egyedül, telefon nélkül hiába várom, hogy valaki megtalál. Nekem kell megtalálnom őket.
A parkból rohanva mentem vissza a suliba. Az energia ital sokat segített ebben. Az emberek hülyének néztek ahogy az ellenkező irányba törtem köztük utat magamnak. A rohanásban gátolt a kabátom és az, hogy soha nem terveztem, hogy maraton futó leszek. A verejték lassan folyt végig a hátamon a kabát alatt és a menetszéltől a hajam mögöttem szállt. Éreztem, hogy a lábaimból az erő kezd eltűnni és a lendületem is csökkent. Az iskola előtt megállva az oldalamra szorítottam a kezem és előregörnyedve lihegtem. Miután valamelyest normalizálódott a légzésem (nem sípolva vettem a levegőt) bementem és lassan felballagtam a szobámba. A sötét folyosókat róva rádöbbentem, hogy fogalmam sincs mit csinálok. Oda-vissza rohangálok New Yorkban és végig sajnáltatom magam, azért mert magányos egy estém. Hirtelen megráztam a fejem, mintha nemet intettem volna magamnak ezzel bizonyítva az előző elméletemet arról, hogy meghülyültem.
A nagy töprengésben észre sem vettem a szobám előtt ülő alakot. A szívem gyorsabban kezdett verni, a hasam görcsbe rándult. Az idegen rám nézett és egy ismerős kék szempárral találtam magam szembe.
- Daniel? - kérdeztem félénken. Arra az eshetőségre, ha nem ő lenne.
- Hol voltál? - kérdezte. De nem szemrehányóan, hanem kedvesen. Úgy éreztem tényleg érdekli. De nem mondhattam meg neki, hogy az utcán rohangáltam, mint egy félőrült.
- Kiszelőztettem a fejem - nem hazudtam, csak nem mondtam el a teljes igazságot. Daniel felállt az ajtó elől és elém lépett. Gyengéden átfogta a derekam, félrehajtotta a fejét és megcsókolt. Az ajkai puhán simogatták az enyémet. Végre megkaptam azt, amit egész este akartam. Egy ölelést. Egy nagy ölelést.
Daniel elengedett és a teste megfeszült. Óvatosan hátra fordultam, hátha rájövök mi ez a hirtelen váltás. Andy közeledett felénk gúnyos mosollyal. Daniel szemei résnyire szűköltek.
- Sziasztok! - a hangja rideg volt a benne elfojtott érzelmektől. Andy elővette a kulcsát megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Hangos csörömpölés és koppanás hangzott fel, ahogy a kulcs a földre esett. Andy vihogva lehajolt a kulcsért miközben a kilincsbe kapaszkodott. A kilincs lenyomódott a keze alatt és az ajtó kinyílt. Andy vihogva vonult be a szobába és becsapta maga mögött az ajtót. Hallottuk ahogy neki dől az ajtónak majd egy tompa puffanással lecsúszik az ajtó mentén a padlóra.
- Elegem van belőle - morogta angolul Daniel. De én csodával határos módon tökéletesen értettem. Halvány mosoly játszott a számon és Daniel valószínűleg nem értette, hogy miért.
- Miért? - kérdeztem franciául.
- Mit miért? - Daniel hatalmas kék szeme értetlenül nézett rám aztán megértés csillant benne és óriási mosoly terült szét az arcán.
- Megértetted? - a hangja teli volt örömmel és büszkeséggel, hiszen ő és Lilly tanított meg angolul.
- Igen! - kiáltottam boldogan. Kiélveztem, hogy egy kicsit bárminek is örülhetek a mai nap folyamán. Hiszen ez volt életem egyik legszörnyűbb napja (a másik az mikor megtudta, hogy Amerikába költözünk és ott kell hagynom Párizst). Ashley mesterkedése, Lilly és Josh összeveszése, Jasmin hidegsége, a magam csinált magány. Ez mind egy nap eseménye. Brr. Beleborzongok.
Daniel szorosan magához húzott. Újra ránéztem és eszembe jutott a megértett mondat.
- Miért? - tettem fel a kérdést és Daniel egy pillanat alatt elkomorodott. Szótlanul állt és csak meredten bámult maga elé és rágta a szája szélét. Várakozva néztem rá. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom a szobában. Berontottam és Andy hideg pillantásával a hátamon kijöttem vele a szobából. Ránéztem a kijelzőre és Joseph neve villogott rajta.
- Ezt fel kell vennem - mondtam a még mindig megfagyott Danielnek.
- Haló! - szóltam bele a telefonba félénken.
- Szia! - Joseph meleg hangja köszöntött a vonal végén. Daniel eltátogta, hogy mennie kell és hátra se nézve eltűnt a folyosóról. Furán néztem utána aztán eszembe jutott a fülemhez tartott telefon amiben Joseph hangosan kiabálta, hogy ott vagyok-e még?
- Igen, itt vagyok - mondtam kedvesen.
- Csak azért hívtalak, mert Jasmin mondta, hogy beszélt veled és a hangja ahogy rólad beszélt olyan fura volt. Majdnem olyan mint télen megfürödni a félig megfagyott tóban.
- Vagyis hideg - mondtam szomorúan - vagy rideg.
- Pontosan! - kiáltott fel Joseph a vonal túlsó végén. Én csendben leültem a folyosón a fal mellé. Egyedül voltam itt, de most fura módon örültem ennek. - Csak annyit akartam kérdezni, hogy jól vagy-e?
- Most már igen - suttogtam. Ő volt az első aki megkérdezte. Itt jöttem rá, hogy Joseph az egyetlen igazi barátom. Azok után, hogy jártam vele majd becsaptam aztán jól összevesztünk még mindig érdekli, hogy hogy vagyok. Lilly-t is birom és szeretem, meg Danielt is, de csak Jasmin és Joseph ismer igazán és ők a legjobb barátaim. Vagyis most már csak Joseph.
- Miért, mi történt? - a hangja aggodalomtól csöpögött.
- Azon kívül, Hogy Jasmin megbántott és ezután bedepiztem és félőrültként rohangáltam New York utcáin? Nem, semmi sem történt.
- Belle - a nevem, mint valami sajnálatot kifejező jelző hagyta el a száját. Mint például a "Részvétem".
- Igen?
- Gyűlölöm Amerikát!
- Képzeld én is! - mondtam vidáman és próbáltam úgy tenni, mintha csak egy vidám kis csevely lenne egy vad idegennel. Ezzel akartam elvenni a tetteim élét és komolyságát. És ezzel ő is tisztában volt.
- Belle - a nevem hangsúlya közeledett a szitokszavak hangsúlya felé.
- Igen, tudom a nevem és remélem ez nem meglepő.
- Belle, kérlek próbálj egy picit komolyabban beszélni. A kedvemért!
- Joseph - kezdtem úgy beszélni, mint ő.
- Igen? - mondta idegesen a telefonba.
- Ugye, milyen idegesítő, ha csak a nevedet hajtogatják?
- Belle! - kiáltotta. - Ittál valamit vagy bedrogoztad magad? - normális hangerőben folytatta.
- Az energia ital minek számít? - a telefonban olyan hangot hallottam, mintha valaki homlokon vágná magát.
- Hát, persze - motyogta az óceán túlsó felén. - Belle emlékszel mikor legutóbb energia italt ittál?
- Nem - érkezett felőlem a tömör válasz.
- Úgy felpörögtél, hogy össze-vissza beszéltél és nem bírtál egy helyben ülni.
- Ehhez lenne két ellenérvem. Az első: amikor ez történt 12 éves voltam. A második: az az eső alkalom volt és nem az utolsó. Tudom, hogy hülye vagyok csak egyszerűen... mindenki túl komoly körülöttem. És senkivel nem nevettem egy jót. Bocsánatot kérek!
- Belle bárcsak melletted lehetnék és átölelhetnélek!
- Jó is lenne - mondtam szomorúan.
- Feküdj le és hunyd le a szemed és gondolj valami szépre! - utasított Joseph. Lefeküdtem a folyosón és követtem az utasításait.
- Eiffel-torony - suttogtam.
- Ööö... csak egy kérdés. Hol fekszel?
- A folyosón.
- Én az ágyadra gondoltam - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Ja, oké - álltam fel gyorsan - akkor leteszem. Szia!
- Ígérem, beszélek Jasminnal - és kinyomta a telefont nehogy válaszolni tudjak.
Beléptem a szobámba és Andy rideg pillantásával találtam magam szembe. Ledobtam a kabátom a földre és ledőltem az ágyamra és Franciaországra gondoltam. Közben elnyomhatott az álom, mert az életem tökéletes volt. Ott vagyok Párizsban és minden ember, akire szükségem van ott van mellettem.
