15. rész - Egyes egyedül

  A nap utolsó sugarai is eltűntek a toronyházak mögött én mégis még mindig az ágyamon ültem a laptoppal az ölemben. Csak meredtem magam elé és hallgattam a hangtalan könnyeimet, amint a nadrágomra hullanak. A szívem sajgott az egyedül léttől. Nem akartam mást csak egy ölelést. Azon gondolkodtam, hogy hogyan ronthattam el a kapcsolatomat Jasminnel. Én nem tettem semmi rosszat, ő mégis úgy gondolja. Na, jó lehet, hogy tényleg először véglegesen szakítanom kellett volna Joseph-fel már akkor amikor megláttam Danielt vagy amikor rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok belé. De nem tettem, mert még mindig úgy érzem, hogy szükségem van rá. Mint egy bizalmas barátra. Mint egy legjobb barátra. 
  Eltöprengtem vajon, hogy borulhatott fel az életem két nap alatt ennyire. Összevesztem Andy-vel, összevesztem Jasminnal, összevesztem Joseph-fel majd kibékültem vele, Lilly bebizonyította, hogy igenis komolyan gondolja a barátságunkat, Daniellel összejöttünk, Josh-sal még mindig nem beszélgetünk. Valójában a kapcsolatom mindenkivel megváltozott mindenkivel kivéve Josh-sal. Vele soha sem leszünk puszipajtások.
  Az ablak bámulását felváltotta a pólóm bámulása. Most a pólómból kilógó cérnát huzigáltam. Jobban megnézve azt a pólót sikerült felvennem, amit anyától kaptam az nap amikor először jöttem suliba. A Paris felirattól újra könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam otthagyni őket. De nem tehettem mást. Apa megtiltotta, hogy Párizsban maradjak a nagyival. Anya szomorú lett volna, ha nem megyek velük. Itt várt ránk a "tökéletes" élet. Aha, persze. A tökéletes szó olyan messze áll az életemtől, mint Amerika Japántól. Ja Japán tök közel van Amerikához. Meg kéne szoknom, hogy már nem Párizsban élek. Sajnos.
  Elegem volt a tétlenségből. Vacsorázni nem volt kedvem a többiekkel. Nincs kedvem a kérdéseikhez. Igazából éhes sem voltam. Álmos annál inkább. Bár estefelé ez nem olyan meglepő. De mivel ma délben keltem ideje volt felébreszteni magam.
  Felkaptam magamra a kabátomat és leszaladtam a sarkon lévő kisboltba. Ott vettem egy energia italt és elkezdtem visszafele sétálni a suli felé. De nem volt kedvem visszamenni.
  Az iskolát elhagyva néztem az éjszakai városi forgalmat. A nyüzsgés nem csökkent a nap lemenetelével, hanem talán még nőtt is. Lehet, hogy félnem kellett volna, hisz még soha nem jártam éjszaka New Yorkban, de helyette megnyugvást éreztem. Nem éreztem magam egyedül. De mégis, ha lehet így fogalmazni soha az életben nem voltam ennyire egyedül.
  A parkhoz érve lassítottam és átrohantam az autók között az életemmel játszva. Több sofőr taposott a fékbe és kezdett el dudálni, de engem már nem érdekelt. Mert senkit nem érdekelt volna, ha meghalok.
  Az egyedüllét unalmas. Főleg, ha te magad teremtetted. Rájöttem a bolyongásom alatt, hogy az egyedüllét szörnyű még akkor is, ha mi magunk vágytunk rá.
  A tóhoz érve megálltam. Lenéztem rá és láttam ahogy megcsillan rajta a gyenge telihold fénye. Eszembe jutott a tegnap délután, hogy hogyan telefonáltam Joseph-fel és hogyan bújtam össze Daniellel. Daniel. Hol van az én híres, neves barátom? Aki szeret? Mielőtt a dühöm végleg felül kerekedett volna rajtam rájöttem, hogy valószínűleg Lilly szólt, hogy egyedül akartam lenni. De csak már akartam.
  Hirtelen eszembe jutott, ha New York közepén állok egyedül, telefon nélkül hiába várom, hogy valaki megtalál. Nekem kell megtalálnom őket. 
  A parkból rohanva mentem vissza a suliba. Az energia ital sokat segített ebben. Az emberek hülyének néztek ahogy az ellenkező irányba törtem köztük utat magamnak. A rohanásban gátolt a kabátom és az, hogy soha nem terveztem, hogy maraton futó leszek. A verejték lassan folyt végig a hátamon a kabát alatt és a menetszéltől a hajam mögöttem szállt. Éreztem, hogy a lábaimból az erő kezd eltűnni és a lendületem is csökkent. Az iskola előtt megállva az oldalamra szorítottam a kezem és előregörnyedve lihegtem. Miután valamelyest normalizálódott a légzésem (nem sípolva vettem a levegőt) bementem és lassan felballagtam a szobámba. A sötét folyosókat róva rádöbbentem, hogy fogalmam sincs mit csinálok. Oda-vissza rohangálok New Yorkban és végig sajnáltatom magam, azért mert magányos egy estém. Hirtelen megráztam a fejem, mintha nemet intettem volna magamnak ezzel bizonyítva az előző elméletemet arról, hogy meghülyültem. 
  A nagy töprengésben észre sem vettem a szobám előtt ülő alakot. A szívem gyorsabban kezdett verni, a hasam görcsbe rándult. Az idegen rám nézett és egy ismerős kék szempárral találtam magam szembe.
- Daniel? - kérdeztem félénken. Arra az eshetőségre, ha nem ő lenne.
- Hol voltál? - kérdezte. De nem szemrehányóan, hanem kedvesen. Úgy éreztem tényleg érdekli. De nem mondhattam meg neki, hogy az utcán rohangáltam, mint egy félőrült.
- Kiszelőztettem a fejem - nem hazudtam, csak nem mondtam el a teljes igazságot. Daniel felállt az ajtó elől és elém lépett. Gyengéden átfogta a derekam, félrehajtotta a fejét és megcsókolt. Az ajkai puhán simogatták az enyémet. Végre megkaptam azt, amit egész este akartam. Egy ölelést. Egy nagy ölelést.
  Daniel elengedett és a teste megfeszült. Óvatosan hátra fordultam, hátha rájövök mi ez a hirtelen váltás. Andy közeledett felénk gúnyos mosollyal. Daniel szemei résnyire szűköltek.
- Sziasztok! - a hangja rideg volt a benne elfojtott érzelmektől. Andy elővette a kulcsát megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Hangos csörömpölés és koppanás hangzott fel, ahogy a kulcs a földre esett. Andy vihogva lehajolt a kulcsért miközben a kilincsbe kapaszkodott. A kilincs lenyomódott a keze alatt és az ajtó kinyílt. Andy vihogva vonult be a szobába és becsapta maga mögött az ajtót. Hallottuk ahogy neki dől az ajtónak majd egy tompa puffanással lecsúszik az ajtó mentén a padlóra.
- Elegem van belőle - morogta angolul Daniel. De én csodával határos módon tökéletesen értettem. Halvány mosoly játszott a számon és Daniel valószínűleg nem értette, hogy miért.
- Miért? - kérdeztem franciául.
- Mit miért? - Daniel hatalmas kék szeme értetlenül nézett rám aztán megértés csillant benne és óriási mosoly terült szét az arcán.
- Megértetted? - a hangja teli volt örömmel és büszkeséggel, hiszen ő és Lilly tanított meg angolul.
- Igen! - kiáltottam boldogan. Kiélveztem, hogy egy kicsit bárminek is örülhetek a mai nap folyamán. Hiszen ez volt életem egyik legszörnyűbb napja (a másik az mikor megtudta, hogy Amerikába költözünk és ott kell hagynom Párizst). Ashley mesterkedése, Lilly és Josh összeveszése, Jasmin hidegsége, a magam csinált magány. Ez mind egy nap eseménye. Brr. Beleborzongok.
  Daniel szorosan magához húzott. Újra ránéztem és eszembe jutott a megértett mondat.
- Miért?  - tettem fel a kérdést és Daniel egy pillanat alatt elkomorodott. Szótlanul állt és csak meredten bámult maga elé és rágta a szája szélét. Várakozva néztem rá. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom a szobában. Berontottam és Andy hideg pillantásával a hátamon kijöttem vele a szobából. Ránéztem a kijelzőre és Joseph neve villogott rajta.
- Ezt fel kell vennem - mondtam a még mindig megfagyott Danielnek.
- Haló! - szóltam bele a telefonba félénken.
- Szia! - Joseph meleg hangja köszöntött a vonal végén. Daniel eltátogta, hogy mennie kell és hátra se nézve eltűnt a folyosóról. Furán néztem utána aztán eszembe jutott a fülemhez tartott telefon amiben Joseph hangosan kiabálta, hogy ott vagyok-e még?
- Igen, itt vagyok - mondtam kedvesen.
- Csak azért hívtalak, mert Jasmin mondta, hogy beszélt veled és a hangja ahogy rólad beszélt olyan fura volt. Majdnem olyan mint télen megfürödni a félig megfagyott tóban.
- Vagyis hideg - mondtam szomorúan - vagy rideg.
- Pontosan! - kiáltott fel Joseph a vonal túlsó végén. Én csendben leültem a folyosón a fal mellé. Egyedül voltam itt, de most fura módon örültem ennek. - Csak annyit akartam kérdezni, hogy jól vagy-e?
- Most már igen - suttogtam. Ő volt az első aki megkérdezte. Itt jöttem rá, hogy Joseph az egyetlen igazi barátom. Azok után, hogy jártam vele majd becsaptam aztán jól összevesztünk még mindig érdekli, hogy hogy vagyok. Lilly-t is birom és szeretem, meg Danielt is, de csak Jasmin és Joseph ismer igazán és ők a legjobb barátaim. Vagyis most már csak Joseph.
- Miért, mi történt? - a hangja aggodalomtól csöpögött.
- Azon kívül, Hogy Jasmin megbántott és ezután bedepiztem és félőrültként rohangáltam New York utcáin? Nem, semmi sem történt.
- Belle - a nevem, mint valami sajnálatot kifejező jelző hagyta el a száját. Mint például a "Részvétem".
- Igen?
- Gyűlölöm Amerikát!
- Képzeld én is! - mondtam vidáman és próbáltam úgy tenni, mintha csak egy vidám kis csevely lenne egy vad idegennel. Ezzel akartam elvenni a tetteim élét és komolyságát. És ezzel ő is tisztában volt.
- Belle - a nevem hangsúlya közeledett a szitokszavak hangsúlya felé.
- Igen, tudom a nevem és remélem ez nem meglepő.
- Belle, kérlek próbálj egy picit komolyabban beszélni. A kedvemért!
- Joseph - kezdtem úgy beszélni, mint ő.
- Igen? - mondta idegesen a telefonba.
- Ugye, milyen idegesítő, ha csak a nevedet hajtogatják?
- Belle! - kiáltotta. - Ittál valamit vagy bedrogoztad magad? - normális hangerőben folytatta.
- Az energia ital minek számít? - a telefonban olyan hangot hallottam, mintha valaki homlokon vágná magát.
- Hát, persze - motyogta az óceán túlsó felén. - Belle emlékszel mikor legutóbb energia italt ittál?
- Nem - érkezett felőlem a tömör válasz.
- Úgy felpörögtél, hogy össze-vissza beszéltél és nem bírtál egy helyben ülni.
- Ehhez lenne két ellenérvem. Az első: amikor ez történt 12 éves voltam. A második: az az eső alkalom volt és nem az utolsó. Tudom, hogy hülye vagyok csak egyszerűen... mindenki túl komoly körülöttem. És senkivel nem nevettem egy jót. Bocsánatot kérek!
- Belle bárcsak melletted lehetnék és átölelhetnélek!
- Jó is lenne - mondtam szomorúan.
- Feküdj le és hunyd le a szemed és gondolj valami szépre! - utasított Joseph. Lefeküdtem a folyosón és követtem az utasításait.
- Eiffel-torony  - suttogtam.
- Ööö... csak egy kérdés. Hol fekszel?
- A folyosón.
- Én az ágyadra gondoltam - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Ja, oké - álltam fel gyorsan - akkor leteszem. Szia!
- Ígérem, beszélek Jasminnal - és kinyomta a telefont nehogy válaszolni tudjak.
  Beléptem a szobámba és Andy rideg pillantásával találtam magam szembe. Ledobtam a kabátom a földre és ledőltem az ágyamra és Franciaországra gondoltam. Közben elnyomhatott az álom, mert az életem tökéletes volt. Ott vagyok Párizsban és minden ember, akire szükségem van ott van mellettem.

14. rész - Kisírt szemek

Sziasztok! Tudom, hogy rég jelentkeztem és nagyon sajnálom! A nyáron annyi mindent csináltam, hogy nem sok időm maradt írni. Remélem megértitek! És még egyszer bocsánatot kérek minden megmaradt olvasómnak! :) Dorkaa Ja, és írjatok komikat, kérlek! Néhány jó (vagy rossz) megjegyzés feldobná a napomat! Jó szórakozást a következő részhez! :)

Zene a következő részhez:

- Lilly, Belle - nézett gúnyosan ránk Ashley. Éreztem, hogy minden idegszálam megfeszül. Tudtam, hogy most azonnal el kell innen tűnnöm, mert Ashley megaláz, kigúnyol és ezt mind el is terjeszti. Lehet, hogy hülye vagyok, mert érdekel mások véleménye rólam és nem teszek rá nagy ívben, de van egy hiperszuper menő barátom aki... most mit magyarázkodok magamnak???? Egyszerűen gyáva vagyok szembeszállni Ashley-vel.
  Megpróbáltam kimenni az ajtón, de Ashley csatlósai elállták az utamat.Kajánul vigyorogva néztek egymásra.
- Ashley tudod jól, hogy most enyém a szoba! - csattant fel Lilly.
- Nagyon jól tudom - nézett unottan Ashley. - De van egy kis megbeszélni valóm a barátnőddel - mosolygott kényszeredetten.
  Egy nagyot nyeltem és riadtan kerestem Lilly-t a szememmel, de csak az én kétségbeesésemet láttam rajta tükröződni. A térdem elkezdett remegni. Ez tuti nem normális! A saját osztálytársamtól ennyire félek!!
  Ashley megragadta a vállam és leültetett Lilly mellé az ágyra.
- Most jól figyelj ide - mondta nekem fenyegetve. - Attól, hogy megjelensz és betoppansz ide, mint egy ijedt, francia lány az egy dolog. Szánalom amit művelsz, hogy eljátszod az esetlent. - egy valamiben téved Ashley. Én csak önmagamat adom és nem színészkedem. - A másik. Hogy merészeled ellopni Danielt?! Én hamarabb szemet vetettem rá, úgyhogy az enyém! Elmondom még egyszer, hogy megértsd. Daniel az ENYÉM! Vili? - ordította az arcomba. Gyorsan bólogattam, nehogy azt higgye, hogy hülye vagyok. Mert akkor én lennék a Hülye kis francia lány.
  Ashley az ajtó felé fordult és kiment rajta, de még a kezét hátranyújtotta és csettintett kettőt mire a "barátnői" vagyis a csatlósai elindultak utána.
- Ez durva volt - sóhajtottam.
- Az - bólogatott Lilly.
- Ööö... jobb lesz, ha megyek - láttam Lilly-n, hogy ez rosszul esik neki -, mert házit kell írnom - húztam el a szám.
- Rendben, ha beszéltem Josh-sal átmegyek hozzád és segítek az angolban - nézett rám kedvesen.
  Felpattantam az ágyról és szó szerint kirohantam a szobából. A folyosó visszhangzott sietős lépteimtől. Ijedten rezzentem össze mikor becsapódott egy ajtó. A szobám elé érve megálltam egy pillanatra és vettem egy mély levegőt. Benyitottam. Üres volt. Gyorsan bementem és magam mögött bevágtam az ajtót és neki dőltem. Kapkodva vettem a levegőt és remegett a kezem. Nem tudom mi bajom van, mintha egy pánikroham tört volna rám. Féltem. Nem is kicsit. Féltem Andy-tól és a gúnyos mosolyától, féltem Ashley-tól és a csatlósaitól és nagy meglepetésemre féltem Danieltől. Attól féltem, hogy csak megjátssza magát és csak bolondít. Könny szökött a szemembe ahogy belegondoltam ebbe. Hirtelen kiabálás zaja ütötte meg a fülem.
- Hogy... Hogy tehettek vele ilyet? - kérdezte egy reszketeg hang.
- Mi ebben olyan szörnyű? Csak egy fogadás - mondta nyugodtan egy mély basszus.
- Nem gondoltok B... - itt megakadt a vékonyabb és nőiesebb hang. - Nem gondoltok rá.
- Túléli - közönytől és gúnytól csöpögött ez az egy szó. A hideg futkározott a hátamon.
- Nem, nem éli túl - visította az első hang.
- Most ez mér izgasson engem - mondta félvállról.
- Legalább neki lett volna annyi esze, hogy nem megy bele - motyogta a remegő hang.
- Mit izgat téged?? - kérdezi felháborodva a második hang. - Nem a te dolgod! Csak a miénk és az övé. Neked semmi közöd hozzá! - üvölti.
- Én nem is tudom, hogy mit szeretek benned - küszködött a sírással a női hang.
- Én sem mér töröm magam miattad - mondta csendesen a férfi hang. Valaki eltrappolt.
  Kopogtak az ajtót. Hirtelen megdermedtem. A zihálásom felerősödött. Ez az a lány akivel az előbb olyan csúnyán beszéltek. Lassan résnyire nyitom az ajtót. Lilly áll előtte könnyes szemmel.
- Belle... - zokogta. Gyorsan behúztam a szobába és leültettem az ágyra. Leguggoltam elé, hogy az arcom egy vonalba legyen az övével. Szomorúan hallgattam szívszaggató és hangtalan sírását.
- Lilly - simítottam meg a vállát - mi történt?
- Nem tudom - hangosan felzokogott és már egyetlen szavát sem értettem.
- Lilly, Lilly nyugi! Lassíts, hogy én is megértsem! - próbáltam túl kiabálni a zokogását. Lassan vett egy nagy levegőt és szaggatva kifújta.
- Elkezdtünk beszélgetni dolgokról amikor... - szipogva mondta, de megakadt - amikor... amikor... - gyorsabban szedte a levegőt. - amikor kényes témához értünk. Soha nem beszélt nekem erről és ez nekem rosszul esett és nem is tetszik az a dolog - Lilly óvatosan kacskaringózik a konkrét dolog körül amit valószínűleg nem akar nekem elmondani. 
- Lilly - ültem mellé az ágyra és átöleltem - sajnálom!
- Nem tudom mennyit hallottál belőle, de...
- Az egészet hallottam - riadtan nézett rám. Gyorsan folytattam - bár fogalmam sincs, hogy miről beszéltetek - Lilly egy picit megnyugodott.
- Úgy... Úgy beszélt velem, mint a régi barátnőivel - kezdett újra sírni - soha nem beszélt így velem. Soha! - a zokogása felerősödött. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Csak egy valaki jutott eszembe aki engem mindig megtudott vigasztalni. Jasmin. Csak haragban váltunk el egymástól és nem tudom, hogy segíteni fog-e nekem.
  A laptopomat előszedve beléptem Skype-ba. Jasmin fent volt
Beauty&Beat: Jasmin...
JJJasmin: Igen??
Beauty&Beat: Segítened kell!! Itt ül mellettem egy szomorú lány aki nagyon csúnyán összeveszett a barátjával.
JJJasmin: És?
Beauty&Beat: Segíts megvigasztalni!! Pls!
JJJasmin: Tessék?? Mi az a pls???
Beauty&Beat: Pls= please = kérlek!!! Jasmin!!
JJJasmin: Na jó segítek! Hogy hívják?
Beauty&Beat: Lilly
JJJasmin videóhívást indított.
  Jasmin állítgatta a kamerát nem akart a szemembe nézni.
- Szia Jasmin! - mondtam félénken. Lilly ott szipogott a háttérben, ő csak némán intett.
- Sziasztok!
- Ööö.. hát ugye Lilly összeveszett a barátjával... De hülye vagyok - csaptam a homlokomra. - Lilly ő itt Jasmin, Jasmin ő itt Lilly - mutattam be őket egymásnak.
- Térjünk a lényegre. Tehát Lilly pontosan mi történt? - vette elő Jasmin  pszichológus hangját.
  Lilly vett egy nagy levegőt. Csak mondta és mondta a magáét, hogy Josh-sal már rég nincs minden rendben, egyre furábban viselkedik. Néha sírt közben, néha megnyugodott. Csak folyt belőle a sérelem a fájdalom. Jasmin némán hallgatott csak egyszer-egyszer bólintott. Mikor Lilly befejezte még mindig nem szólt semmit.
- Na, jó Lilly figyelj ide - kezdte Jasmin - egy valamit tehetsz. Vársz.
  Lilly döbbenten meredt a kamerába.
- Mi? - kérdezett vissza.
- Mondtam. Csak egy valamit tehetsz. Vársz. Most Josh-on múlik, hogy hogy reagál. Ha bocsánatot kér te döntésed, hogy mit lépsz. De valószínűleg nem fog. A másik lehetőség, hogy vársz és miután úgy érzed ezt nem lehet tovább művelni, hogy kerülitek egymást beszélsz vele. Megmondod mi bántott téged és megkérdezed, hogy mi a véleménye erről. Ha nem akar változtatni, szakíts. Ha akar próbáljátok meg. Ez nem tőled függ, hanem attól, hogy Josh mennyire szeret téged.
  Lilly lassan bólintott egyet. Vacsorához csengettek.
- Jasmin mennünk kell vacsizni, de ha akarsz velem beszélni akkor chatelhetünk még - mondtam békítő szándékkal. Megbántottam Joseph-et és ezzel együtt megbántottam Jasmint is. Tudom, hogy neki van igaza, de azért lehetne egy kicsit megértőbb hisz minden ember követ el hibákat.
  Lilly már az ajtóban állt amikor én még mindig az elsötétült képernyőt bámultam. Azt mondta nem. Azt mondta, hogy nem akar velem beszélni. Mély levegőket vettem, hogy megnyugodjak, de nem jött össze. A szemem megtelt könnyel és csak néztem a kezemben tartott laptopot. Az első könnycsepp hangtalanul gördült végig az arcomon.
- Mit rontottam el? - motyogtam magamban. Sajna Lilly is a fültanúja volt. - Hisz legjobb barátok voltunk. Nem tettem semmi rosszat szerintem. Tovább léptem. Joseph is túltette magát ezen. Csak ő nem képes. Mit rontottam el? - ordítottam az ég felé fordított arccal. Lilly megdöbbenten meredt rám. - Kiskorom óta ismerem rá mindig számíthattam rá. Most már nem. Egyedül vagyok. Egyes egyedül az univerzumban - a könnyek megállás nélkül folytak le az arcomon. Lilly lépett mellém.
- Belle... nincs semmi baj - simította meg óvatosan a vállam. Összerezzentem az érintésétől. Könnyes szemekkel néztem rá.
- Te ezt nem érted! - kiabáltam. - Neked sohasem volt olyan barátod aki születésed óta ismersz és soha el nem tudtál szakadni tőle! neked rajtam kívül nincs is barátod! - láttam Lilly-n, hogy ez megbántotta. Nagyon megbántotta. De nem ment el. Pedig ez volt a célom. Ettől még jobban rám tört a sírógörcs.
- Belle - mondta enyhe éllel a hangjában. - Nekem vannak barátaim. Neked nincsenek. Vagyis van. Én. Tudom, hogy amit az előbb mondtál az nem gondoltad komolyan. Csak segíteni akarok. Gyere menjünk enni! - mosolygott kedvesen.
- Nem vagyok éhes...
- Egyedül akarsz lenni? - egyet bólintottam a fejemmel.
- Akkor egyedül hagylak - és kiment a szobából. Én pedig tényleg egyedül voltam. De én akkor abban a pillanatban nem akartam egyedül lenni. Csak annyit akartam, hogy valaki megöleljen és a karjában tartson. De az utolsó embert is ellöktem magamtól aki segíteni akart. Ez van. Ez már az én hibám.

13. rész - Érezd magad otthon!

A kijelzőn Joseph neve villogott. Szívem szerint a tóba hajítottam volna a telefont, de ez lehetetlenség mivel a tó befagyott. Helyette felvettem.
- Szia - szólt bele a telefonba Joseph komoran.
- Jasmin lecseszett, Joseph? - direkt mondtam ki a nevét, hogy Daniel is tudja, hogy kivel beszélek. Erre felkapta a fejét és megdermedt.
- Igen - a hangja arról árulkodik, hogy még mindig ki van bukva. De mivel elválaszt minket egy óceán nem nagyon tud mit kezdeni magával.
- Joseph? - a hangom elcsuklott. - Mi szakítottunk? Vagy nem...? Úgy értem hivatalosan.
- Nem tudom - ha Joseph itt állna mellettem tuti, hogy a távolba meredne és a homlokát ráncolná.
- Akkor most már végleges, nem? Most már csak barátok vagyunk, ugye? - a sírás kerülgetett. Tudom, hogy nagy fájdalmat okozok neki. Soha nem fog nekem megbocsátani. - Vagyis csak akkor, ha szükséged van egy ilyen barátra, mint én - az arcomon végig folytak a könnyeim.
- Belle... - Joseph hangja rekedt - Belle! Az emberek változnak. Ezt el kell fogadnom, ha akarom, ha nem. És te nem vagy hibás semmiben. Hiszen megbeszéltük, hogy nem tartjuk a kapcsolatot mégis beszéltem veled - itt elhúzom a számat. Nem tud arról, hogy én is akartam keresni őt.
- Joseph... - kezdtem volna bele a tiltakozásba.
- Figyelj nem Jasmin mondta, hogy hívjalak fel - ezen megdöbbentem. Joseph nem az a fajta ember aki bocsánatot kér - magamtól.
- De... - nem tudtam folytatni a mondatot.
- Azért mondtam ezt, hogy meghallgass, mert tudom, hogy csak egy emberben bízol meg igazán. Jasminben - és igaza volt. Csak azért hallgattam meg, mert Jasmin benne volt a dologban. Joseph jobban ismer, mint gondoltam.
- Men.. mennem kell - raktam le a telefonom.
  Daniel kíváncsian nézett rám.
- Bocsánatot kért - közöltem vele és elindultam a park kijárata felé. Daniel utánam rohant.
- Mi a baj? - kapta el a kezem. Majdnem elkezdtem vele is üvölteni. De a szemébe néztem. És rájöttem ő az egyetlen ember akivel beszélni tudok és meghallgat, megért.
  A könnyek megállás nélkül folytak az arcomon. Tudtam, hogy várja, hogy mondjak valamit. De nem tudtam mit. Helyette a nyakába borultam és szorosan megöleltem. Most csak erre volt szükségem. És lehet, hogy én vagyok a világ legszemetebb embere. Danielt ölelem és ő vigasztal azért, mert megbántottam Josephet. Joseph fájdalma az én fájdalmam is. Mert mielőtt elkezdtünk járni nagyon jó barátok voltunk hárman. Ovis korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. És ez nem múlik el egy pillanat alatt. 
  Nem tudom mióta állhattunk ott, de Daniel gyengéden eltolt magától és azt mondta kezd sötétedni. A szemfestékemet elkenve megtöröltem a szemem. Szipogtam még párat.
- És most? - kérdeztem. Semmi kedvem nem volt visszamenni a szobámba és Andy durcizó képét bámulni. Daniel mintha kitalálta volna a gondolatom.
- Mi lenne, ha átjönnél a szobámba és filmet néznénk? - egy pillanatra felvidultam majd eszembe jutott Josh.
- És mi van Josh-hal?
- Lillyvel tölti az estét - óvatosan elmosolyodott.
  A szobájába felérve rendet találtam. Komolyan. Rendet. A mi szobánk kubisabb, mint ez. Daniel látta rajtam a meglepettséget és megmutatta melyik az ő ágya. Én arra óvatosan leültem.
- Érezd magad otthon! - legyintett a kezével miközben előszedett egy tv-ét a szekrényéből.
- Öööö... nem baj? És mi lesz, ha véletlenül összegyűröm a takarót? - néztem ártatlanul rá. Daniel röhögve felállt és leült mellém. A film hangosan elkezdődött.
  Ha akarom, ha nem nem tudom feleleveníteni a filmet amit néztünk. Csak arra bírtam figyelni, hogy Daniel szorosan magához húz. A film végénél felálltam és induláshoz készülődtem. Daniel érdeklődve figyelt.
- Nincs kedved itt maradni? - mutatott a másik ágyra.
- És Josh...?
- Mondtam. Lillyvel tölti az estét - óvatos mosoly játszott az ajkain. 
- Akkor maradok - ültem le mellé és megcsókoltam. Ő pedig visszacsókolt. Soha nem éreztem ilyet. Daniel csókja vad volt és szenvedélyes. Össze sem lehet hasonlítani Joseph csókjaival amik gyengédek és óvatosak voltak. Kifulladva engedtem el Danielt. Az órára pillantottam. Már éjfél is elmúlt.
- Aludni kéne - próbáltam meg felállni, de visszarántott.  - Ne, még ne! - suttogta és újra megcsókolt. A csókja követelődzővé vált. Tudtam mit akar. De én nem akartam.
- Daniel.. - toltam el magamtól. De ő nem engedett. - Daniel engedj el! - mondtam egy kicsit hangosabban. Erre észbe kapott és végre elengedett.
- Bocsi - a hangja tele volt bűntudattal.
- Daniel jobb, ha most megyek - kaptam fel a cuccom és elrohantam onnan. A szobánkba beérve bevágtam az ajtót és neki dőltem. Riadtan néztem Andy ágyára, de az üres volt. Aztán meghallottam, hogy valaki lehúzza a wécét. Kicsit megnyugodtam, hogy Andy nem tűnt el. De ébren volt. Az rosszabb, mintha eltűnt volna.
- Jól éreztétek magatokat? - a szavai csöpögtek a gúnytól.
- Igen - válaszoltam röviden.
- Akkor mért nem maradtál? - Andy honnan tudott róla? Vagyis honnan tudhatná?
- Álmos vagyok - közöltem vele és beledőltem az ágyamba ruhástul.
  A következő pillanat amire emlékszem, hogy megszólal telefonom.
- Haló - szólok bele rekedten. 
- Szia - Daniel hangja szól a telefonomból. - Csak azt akarta... várjál te most keltél? 
- Igen. Mért mennyi az idő? - kába vagyok.
- Fél tizenkettő - mondta.
  Kikerekedett szemmel hallgattam a válaszát.
- Akkor találkozunk ebédnél - és kinyomtam.
  Felkaptam egy pólót és egy nadrágot majd berontottam a fürdőbe. Megnyitottam a a zuhanyzót és beugrottam alá. A jéghideg víztől felébredve átállítottam meleg vízre a csapot. Gyorsan összefogtam nedves hajam és rohantam az ebédlőbe.
  A teremben megpillantottam őt. De nem a szokásos asztalunknál ült ahol már Andy és Lilly ebédelt, hanem egy másik asztalnál. Meglátott az ajtóban és intett nekem. Lassan odasétáltam és éreztem, hogy az összes lány lyukat éget a hátamba a tekintetével.
- Szia - ültem le az asztalhoz.
- Bocsánat - közli velem. Értetlenül nézek rá. Daniel rájön, hogy nem haragszom rá és szélesen elvigyorodik. - Gyere menjünk a Mekibe!
- Oké - mosolyodtam e. Majd egy pillanat alatt az arcomra fagyott a mosoly. - Ööö... ez most randi va.. - haraptam el a mondat végét.
- Igen, randi - vágta rá kapásból. Neki is az első nap juthatott az eszébe, mint nekem. Ahogy felálltunk megfogta kezem és együtt sétáltunk ki az ajtón.

*** 

  Dühöngve rontottam be Lilly szobájába. Lilly értetlenül meredt rám az ajtó mellől.

- Nem Daniellel ebédelsz? - kérdezte kíváncsian. Ez a jó Lilly-ben. Nem kertel.

- Vele ebédeltem - vágtam egy grimaszt. Lilly leült az ágyára és várt.

- Mi történt? - és itt robbant a bomba.

- Átmentünk a Mekibe és elkezdtünk enni. Az eleje szép volt és jó csakhogy megjelent Ashley és a lánycsordája. Gondolom hallották, hogy járunk. Ashley elindult felénk és odahúzott az asztalhoz egy széket úgy, hogy meg se kérdezte, hogy zavar-e. Ja és persze Daniel mellé ült és minden pillanatban amikor csak lehetett valamilyen ürüggyel hozzáért. Például túl sokan vagyunk az asztalnál ezért nem férek el muszáj emiatt összeérni a kezünknek - úgy éreztem mindjárt felrobbanok. És még folytattam volna, ha Lilly le nem állít.

- Nyugi - mondta halkan. - Mindjárt meggyulladsz, ha nem nyugszol le. Komolyan mondom a füledből füst száll fel - mosolyodott el. Erre én is mosolyogni kezdtem. Vettem két nagy levegőt és egy icipicit nyugodtabbnak éreztem magam. Leültem Lilly mellé.

- Ne foglalkozz Ashley-vel. Emlékszem amikor el kezdtem járni Josh-sal rá is ráhajtott, mert nem bírta elviselni, hogy nekem van valamim ami neki nincs - értetlenül néztem rá. Én azt hittem, hogy Lilly és Ashley nem ismerik egymást. Lilly látta rajtam, hogy nem értem. - Ő a szobatársam - elkerekedett szemekkel néztem rá.

- De sohasem láttam itt.

- Mindig valamelyik barátnőjénél van, ha én itt vagyok. Csak éjszaka szívunk egy levegőt.

- Akkor nem fog berontani ide a lánycsordájával, ugye? - kérdeztem rémülten.

- Nem  - rázta meg a fejét nevetve.

  Pedig de. Mert berontott Ashley és a lánycsordája.

12. rész - Bocsánat. Bocsánat, BOCSÁNAT!!

  Andy belépett a szobába. Én vörös fejjel ültem Daniel mellett aki még mindig fogta a kezem. Daniel mérgesen meredt Andy-re.

- Mi az? - nézett rá Andy ártatlanul. Tuti, hogy sántikál valamiben.

- Mit keresel itt? - Daniel hangja dühtől izzott.

- Nem jöhetek be a saját szobámba? - csattant fel Andy. Lassan el kezdett mosolyogni. - Csak leellenőriztem valamit - mondta titokzatosan. Daniel szeme elkerekedett.

- Mit? - szólaltam meg először mióta Andy belépett a szobába. Andy lesajnálóan elmosolyodott. Daniel morgott valamit és mérgesen meredt Andy-re.

- Hogy kikészítettem-e füzetem - válaszolta. - És nem felejtettem el. - megfordult és becsapta maga mögött az ajtót.

  Csak ültünk a földön és az ajtót néztük. Nem tudom mennyi idő telt el amikor Daniel megszólalt.

- Mennem kell - pattant fel. Ezen megdöbbentem. Idejön megcsókol majd elhúz?

- Ó - hagyta el a számat.

- Majd felhívlak - mosolyodott el kedvesen. Ettől a mosolytól megdobbant a szívem.

  Becsuktam utána az ajtót majd elővettem a laptopom. Beszélnem kell Jasminnel aztán Joseph-hel. És még Andy-től is bocsánatot kell kérnem. Istenem segíts!
  A Skype azonnal betöltött Jasmin fent volt. És... és Joseph is. A kezem remegett mikor videóhívást indítottam. Mióta itt vagyok most először indítottam videóhívást. De ezt szemtől szembe kell elmondanom. Jasmin vigyorgott bele a kamerába.
- Szia - remegett a hangom. Jasmin összeráncolta a szemöldökét.
- Mi a baj?
- Semmi - hangom remeg és vékony. Ezt nem fogja bevenni.
- Aha. Jó. Most mond el a bajod! - utasított.
- Tudod van Daniel Adams - mondtam - és hát... csókolóztunk.
- MIIIIIIIIIIIIIIIIIII? - Jasmin hitetlenül meredt rám. - Ugye most csak viccelsz? Ho... hogy történhetett ez meg? Neked már nem jelent semmit Joseph? - és így folytatta a kérdés özönt. Én meg csak csendben hallgattam behúzott nyakkal.
- De nekem fontos Joseph! - vágtam vissza. - Csak nem úgy, mint... mint régen. Hanem mint barát!
- Elmondtad már neki? - nyugodott meg egy kicsit.
- Nem - húztam el aszámat.
- Akkor most elmondjuk - vette be a hívásba Joseph-et.
- NEEE!!!!!!!! - üvöltöttem.
- Neked is szia -integetett a kamerába.
- A francba! - fejeltem le az asztalom.
- Mi a baja? - kérdezte Jasmintól. Jasmin megvonta a vállát és olyat tett amit soha az életben nem bocsátok meg neki.
- Megcsókolta Daniel Adams-et - közölte. Még egyszer lefejeltem az asztalt. Újabb púp lesz a fejemen pedig az előző már majdnem meggyógyult.
- Kit? És tessék? - Joseph riadtan nézett Jasminra.
- Joseph figyelj... - tudtam, hogy irtó dühös lesz rám. És az is.
- Ne szólj hozzám, bitch - Joseph mérgesen kiabált. Lesápadtam és elhallgattam. Nem tudom, hogy mit jelent a szó (mért? mért nem tudok angolul?), de tudom, hogy csúnyát jelent. Nagyon csúnyát.
- Joseph... - próbálta megnyugtatni Jasmin.
- Hagyjál! - és itt lett elegem Joseph-ből. Már nem is járunk. Megbeszéltük. És most Jasmin bűnhődik meg miattam. Ez az én hibám nem az övé.
- Joseph - szólaltam meg. A hangom izzott a dühtől - ez nem Jasmin hibája, és nem is az enyém. Mivel szakítottunk. És azt csinálok amit akarok az nem tartozik rád! Úgyhogy ne Jasminon vezesd le a dühöd, hanem egy bokszzsákon. Köszi.
  Joseph csak bámult engem. Nagyon meglepődött a dühkitörésemen.
- És most megyek, mert van fontosabb dolgom, mint a te besértődött fejedet bámulni - azzal kinyomtam a gépem.
  Gyorsan felvettem a kabátom és rohantam a cukrászdába, mert úgy gondoltam, hogy Andy ott lesz. És ott is volt.
- Andy - ültem le az asztalához. Andy elfordította a fejét a másik irányba.
- Sajnálom ami történt!
- Sajnálhatod is - nézett mérgesen a szemembe. A torkomban megakadt egy gombóc. Majdnem elbőgtem magam a feszültségtől. - Ha most azt hiszed, hogy azonnal megbocsátok neked és a könnybe lábadt szemeidnek akkor tévedsz - sziszegte.
- Csak úgy megtörtént. Nem tehetek róla!
- De tehetsz róla. Nagyon is. Mert mikor beléptem a szobába te is ugyanúgy rajta csüngtél! - vádolt meg. Tartottam vele a szemkontaktust. Nem ijedek meg egy amerikai csajtól. Hahó a szobatársadról van szó!
- Bocsánat! - mondtam újból hátha most már megbocsát.
- Nem érdekelsz! - kiáltotta.
- Bocsánat - ismerem ezt a hangomat. Ez nem lesz szép. - Bocsánat, BOCSÁNAT! - üvöltöttem - Bőven elég volt mára, hogy a barátaim, a legjobb barátaim is kiakadtak ezen, és én erre megbántom őket. Elég komolyan. És most te jössz a műbajoddal, hogy Daniel megcsókolt engem. És jártatok? Nem. Randiztatok? Nem. CSAK barátok vagytok!
  Ekkor megszólalt a telefonom. Daniel volt az. Riadtan néztem Andy-re. A legeslegjobbkor hív ő is. Kinyomtam. Az ajtó felé fordultam és kirohantam az utcára.
  A közelben volt egy park. Odamentem és leültem a befagyott tó mellett egy padra. Előszedtem a telefonom és felhívtam.
- Bocsi - szóltam bele a telefonba. Elegem van a bocsánatkérésekből. - Csak nem volt éppen alkalmas. 
- Hol vagy? - ő az egyetlen aki nem sértődött meg rám a nap folyamán.
- A sulival szembeni parkban.
- Tíz perc és ott vagyok - és letette. Én pedig mosolyogva néztem a kezemben lévő telefont.
  A telefonról a tóra vándorolt a tekintetem. A befagyott tó csillogott a rajta megtörő napsugarak miatt. Pár kisgyerek korcsolyázott rajta. A szüleik a parton figyelték őket és büszkeség csillogott a szemükben. Ábrándozva néztem őket és azon töprengtem, hogy el kéne menni korcsolyázni a tél vége előtt.
- Szia - ült le mellém Daniel. A lendülettől ahogy leült egy kicsit megijedtem.
- Szia - halványan elmosolyodtam. De nem néztem rá. Látta, hogy valami leköti a figyelmemet és követte a tekintetével a pillantásomat.
- Áh, a tó - mosolyodott el ő is.
- Olyan szép. És a gyerekek. Minden ember álmában ott vannak. Csak az a kérdés, hogy a rémálmaiban vagy az álmaiban - nevettem fel és Daniel is velem nevetett. De a nevetésem egy kicsit hamis volt. Nem tudtam teljes szívemből nevetni.
  Daniel megfogta a kezem és összekulcsoltuk az ujjainkat. Én pedig tovább néztem a tavat. De már nem mosolyogtam.
- Mi a baj? - kérdezi Daniel aggódva.
- Semmi - néztem a szemébe. És ekkor olyat láttam benne amit még soha. Tényleg aggódott értem. Egy mély levegőt vettem.
- Tudod ez az egész - itt kettőnkre mutatok - nem olyan egyszerű dolog. Az nem úgy van, hogy megcsókolsz majd összejövünk aztán meg minden happy - próbálom az angol szavak jelentését gyakorolni. - Az életem egy óra alatt tönkrement - és most éreztem először a nap folyamán, hogy elbőgöm magam.
- Gondolhattam volna - Daniel szorosabban fogta a kezem, mintha ezzel elérni azt, hogy minden rendben legyen.
- Mit? - szipogtam. Tényleg a bőgés szélén állok. Vagy csak a hideg miatt. Ki tudja.
- Folytasd - mondta.
- Ott kezdődött az egész, hogy beszéltem Jasminnal és Joseph-fel. Joseph teljesen kiakadt, hogy mi csókolóztunk. Pedig szakítottunk. Vagyis hivatalosan nem mondtuk, de mivel úgy "beszéltük" meg, hogy nem tartjuk a kapcsolatot és ez olyan, mint egy szakítás. Azt mondta rám... - megakadtam. Nem bírom kimondani azt a szót, mert tudom, hogy csúnyát jelent. De én nem értem. - Megjegyezném, hogy ő tud angolul és azt mondta, hogy...
- Hogy? - kérdezte Daniel miután nem szólaltam meg egy percig.
- ... hogy bitch - remegett meg a hangom.
- Hogy merészelte ezt a kis... - kezdte Daniel, de leállítottam.
- Mit jelent?
- Azt jelenti, hogy picsa - szűrte a fogai közt Daniel. Nem kaptam levegőt. Hogy mondhatta ezt rám? Miért mondta? Eltört bennem valami és elkezdtem sírni. Nem is sírni hanem bőgni. Daniel átölet és megpróbált megvigasztalni, de engem már nem lehet.
- És mi történt ezután? - Megpróbálta másra terelni a szót, de ez nem jött össze. Csak még jobban kezdtem sírni.
- Andy-hi-hi-hi - nyögtem ki. Már csak ez hiányzott.
- Összevesztetek? - csak bólogattam. - Miért? Mérges rád? - megint csak bólogattam. - Bocsánatot kértél azért amiért tettél akár igaza van akár nem? - folytattam a bólogatást. - Andy! - morogta.
  Hirtelen megcsörrent a telefonom.

11. rész - Ezt.Nem.Hiszem.El!

A következő egy hét kb. ugyanúgy telt, mint az első napok. Kezdtem belerázkódni az itteni szokásokban. Bár még mindig nem tudok angolul el tudok boldogulni a suliban. A diákok megértik a franciát és (szerencsére) csak az egyik órámon nem az anyanyelvemen beszélnek.

  Francián én vagyok Mounsier Marceau kedvenc diákja. Egy hét alatt beloptam magam a szívébe. Az osztálytársaim pedig megnyugodtak. Mounsier Marceau nem szólít fel diákokat csak engem mivel én az egész órát végigjelentkezem. Daniel és a haverjai nagyon örülnek, hogy ide járok, mert az első alkalommal odaadtam a házim Danielnek és Daniel kapott egy ötöst másnap. Daniel az órát tátott szájjal ülte végig, mert nem hitte el, hogy ötöst kapott. Azóta mindennap lemásolja rólam a házit és róla lemásolják a haverjai. Imádom a franciaórákat!

  Sajnos az angolról ez már nem mondható el. Miss Davis annyira berágott, rám, hogy az első padba ültetett és mindig felszólít, ha nem jelentkezik valaki vagyis mindig. Állandóan lecsesz, hogy mért nem jegyzetelek. Nem értem, hogy mit ordít csak annyit látok, hogy a füzetemre mutogat. És ebből, hogy nem írok származik két órai munka egyesem. Mondom KÉT egyes egy hét alatt. Szuper. A tanárnő még mindig nem hiszi el, hogy nem tudok angolul. Daniel az utolsó padban ül és végigröhögi az órát. Szerinte vicces. Szerintem nem.

  Matekon ez pont fordítva van. Daniel ül az első padban én pedig maradtam az uccsóban. Mounsier Piaffal nem leszünk kebelbarátok, de még mindig jobban kedvel, mint Danielt. Szegény fiút minden órán felelteti én pedig kalimpálok, mutogatok, tátogok és előre küldök egy papírt a megoldással, hogy adják oda Danielnek mikor a tanár nem figyel. Csak azért, hogy ne kapjon egyest.
  Az ebédszünetekben állandóan azzal próbálkoztam, hogy sikerüljön kaját rendelnem. Sohasem sikerült. Mindig az segített akivel éppen voltam. Vagy Daniel, vagy Lilly, Vagy Andy. Josh nagyon nem erőltette meg magát, hogy megismerjük egymást. Mondjuk én sem. Lilly nagyon kedves lány csak egy kicsit zárkózott. De miután beszélgettem vele egy jót (egyik nap átmentem hozzá, hogy segítséget kérjek) utána nagyon sok időt töltöttünk együtt. Általában elzárás után átmentem hozzá és vele is gyakoroltam az angolt. Nagyon sokat nevettünk a kiejtésemen. Rémes ahogy kiejtek szavakat. Az egyik például úgy hangzott, mintha szőrcsomót akartam volna kiköpni beszéd közben.
  A töri órák jól teltek. Igazam volt Mounsier Depardieu nagyon vicces. Majdnem minden témához hozzátud úgy szólni, hogy az ne legyen unalmas és száraz. Egyik órán megkérdeztem Danielt, hogy szereti-e a törit. Rávágta, hogy igen. Ha nekem is ilyen tanárom lett volna lehet, hogy nem kettessel zárt volna le év végén.
   A tesi zűrzavaros egy óra. A lányok az öltözőben mindig kibeszélnek. Angolul beszélnek nehogy rájöjjek, hogy miről beszélnek. De a hangsúlyból ítélve és a lenéző pillantásaikból tudom, hogy én vagyok a téma. Mr. Lewis a tesitanár próbál kímélni. Ő az egyetlen amerikai, aki figyelembe veszi, hogy nem tudok angolul. Örök hála érte!
  Daniel nagyon erősen becsapott az elzárással kapcsolatban. Az első napon ugyebár azt mondta, hogy csak egy napig vagyok elzáráson. Kiderült, hogy nem. Ugyanannyi ideig, mint Daniel. A második tesi után benéztem a terembe ahol az elzárás szokott lenni. Megkérdeztem az ott lévő tanárt, hogy nekem be kell-e mennem és azt mondta igen. Daniel csendben ült a padban és a beszélgetésünket figyelte. Dühtől eltorzult arccal mentem oda hozzá.
- Tényleg csak tegnap volt elzárásom? - a szavakat a fogaim közt szürtem ki. Na nem azért haragudtam, mert hazudott, hanem úgy tűnik, hogy a délutánjaimnak lőttek. És ennek senki sem örül.
- Elfelejtettem volna szólni? - nézett rám unottan.
- Igen! - kiáltottam és leültem a tőle legmeszebb lévő padba. Ez nem volt jó ötlet. Mert az a fura fekete ruhás srác egyész végig engem bámult. A frászt hozta rám. A többi alkalommal Daniel mellett ültem aki kajánul vigyorgott. Látta rajtam, hogy betojtam attól a sráctól.
  Természetesen nem felejtkeztem el francia barátaimról sem. Minden este beszéltem Jasminnel. De nem úgy, mint első este. Tök normálisan chateltünk. Furcsa módon Joseph sohasem volt elérhető. Reméltem, hogy fent van csak rejtve, de egyik kérdésemre sem válaszolt. Jasmintől kérdeztem, hogy mit tud róla. Azt mondta, hogy addig nem akar velem beszélni amig ki nem találja, hogy hogyan jussak vissza Franciaországba. Ezen nem lepődtem meg. Joseph mindig is ilyen volt. Addig nem lehetett vele beszélni míg rá nem jött arra amire akart. Pedig hiányzik. Próbáltam telefonon is elérni, de ki volt kapcsolva. Komolyan nem hiányzok neki? Vagy annyira hiányzok neki, hogy minél hamarabb otthon akar tudni? Nem tudom. De Joseph ilyen téren mindig is egy kicsit fura volt. De én pont ezért szeretem.
  Szombaton elmentem egy közeli kis boltba, hogy szerezzek egy kis nasit magamnak. Szerencsére itt nem kell használnom a csekélyke angoltudásom. A szobámba felérve üresen találtam. Andy még aludt mikor elmentem. Biztos reggelizik.
  Letelepdtem a földre és kinyitottam a francia füzetem. Kibontottam a kezembe akadó első csokit és elkezdet írni a fogalmazást franciára. Nekem ez egy nagyon kedves téma. A fogalmazás címe: Párizs. Egy órán keresztül írtam végig mosolyogva. Közben feltűnt, hogy Andy még mindig nem ért vissza. Biztos elment a dolgára.
  Gyorsan megírtam a maradék házim és épp az gondolkodtam, hogy átmegyek Lilly-hez, hogy segítséget kérjek angolból amikor kopogtattak.
  Dobogó szívvel indultam az ajtó felé. Andy nem lehet, mert van kulcsa. Nem hagyhatta itt, mert nem láttam az asztalán. Lilly sem lehetett, mert tudom rám csörgött volna, hogy nem zavar-e. Josh biztos nem, mert vele nem is beszélek. Szó szerint kerüljük egymást. Már csak egy ember lehet az...
  Még egyszer kopogtattak én pedig hirtelen felindulásból teljesen kinyitottam az ajtót. Ha maga Voldemort áll is ott nincs esélyem bezárni.
  Daniel állt ott esetlenül.
- Szia - intettem neki idétlenül. Nem tudom miért.
- Beengedsz? - nézett mélyen a szemembe. A levegőt gyorsabban kezdtem kapkodni. Nem hiszem el, hogy ennyire szánalmas vagyok. Ha csak hozzám szól repdesek az örömtől. Pff.
- Miért? - szerintem még a nyálam is csorgott. A tekintetem végig a száján pihent. Szánalmas! Szánalmas! SZÁNALMAS!!!!!!!! Soha, de soha nem viselkedtem így közelében. De most idejött hozzám (vagyis remélem hozzám és nem Andyhez) és ez megzavart. Nagyon.
- Mert, szeretnék veled beszélni - nézett rám. Mintha zavarban lett volna. Mintha egy iciri-picit elpirult volna.
  Miután belépett a szobába gyorsan bezártam az ajtót.
- Mit csinálsz? - ült le a füzeteim mellé. A francia füzetemet vette a kezébe. Gyorsan rápillantot, majd rám nézett és elkezdte olvasni. Én közben zavaromban a pólóm alját nyújtogattam. Nem kellett volna. A pólót nézve eszembe jutott az a személy akitől kaptam. Joseph. A pólón rajta van az Eiffel-torony egy szívben és felé van írva az, hogy L'amour. Szerelem. Elmosolyodtam az emléken. Az első randinkon kaptam ami pont a szülinapomon volt. Régóta nézegettem, de nem volt rá pénzem. Másra kellet. De ő megvette nekem.
- Nagyon jó - ébresztett fel Daniel a merengésből.
- Tessék?
- A fogalmazás nagyon jó
- Kösz. Nem volt nehéz, hisz ott éltem - vörösödtem el. - Ööö... ha már úgy is itt vagy nem segítenél az angolban. Lilly-hez készültem mikor jöttél.
- Ja, persze - leültem mellé.
  Kb két centi volt köztünk. A szívem ezerrel vert és éreztem a leheletét a nyakamban. Ilyen közel sohasem voltunk még. A padokban mindig van valami ami miatt nem olyan személyes ez az egész. A padban olyan baráti távolság van. De így, hogy mögöttem ült (másképp nem férünk el az ágyak és az íróasztal miatt) és próbálta megértetni velem, hogy hogyan írjam meg a házit, szerelmesnek éreztem magam. Joseph-fel a tanulás olyan hivatalos volt. Daniel ülhetne az ágyon. De nem. Éreztem, hogy akar valamit. Amint úgy éreztem, hogy mára bőven elég ennyi angol becsaptam a füzetem és megfordultam, hogy Daniellel szemben legyek.
- Beszélni akartál velem - néztem rá. Ő pedig zavartan lesütötte a szemét.
- Mondani akartam valamit - vett egy mély levegőt - azt..., hogy... hogy... - hebegett. A szívem még gyorsabban vert és attól féltem, hogy nem bírja tovább és itt halok meg mielőtt Daniel kinyögné, hogy mit akar.
 - I love you - remegett a hangja. Éreztem, hogy ez valami fontosat jelent. És ismerős is volt. Daniel sóhajtott egyet az értetlen arckifejezésemet látva. - Je t'aime.
- Oh - hagyta el a számat. Egyfelől repkedtem az örömtől, másfelől megrémültem. És Daniel csak ezt látta rajtam.- Ne.. ne...
  Daniel türelmesen várta a reakciómat a motyogáson kívül. A szám széle egyre jobban húzodott feljebb és feljebb míg végül mosolyogtam. Daniel pedig megnyugodott.
  Egyre közelebb hajolt. A testem reagált az agyam helyett. Én is elkezdem közeledni felé. Az agyam közben üvöltötte, hogy neee, ne teeeed!!!!!!, de én nem foglalkoztam vele. Daniel és az én szám összeért. Először óvatosan, majd egyre hevesebben és szenvedélyesebben.
  A fejemben olyan gondolatok jártak, hogy Joseph ehhez mit szólna. Már szakítottunk. Barátok maradtunk. Csak ennyi van köztünk. Még egy másik idegesítő gondolat. Mintha Daniel hangjában lett volna egy pici hamisság. Nem volt. De, de volt. Saját magammal veszekedtem miközben Daniellel csókolóztam.
  Ekkor kinyílt az ajtó...

10. rész - Gyűlölöm Amerikát!

  A törire egyáltalán nem emlékszem. Végig Andyn gondolkodtam. Pedig úgy tűnt, hogy a töri tanárunk vicces. Nagyon vicces. Nagyon sokszor kaptam magam azon, hogy a többieket nézem furán, mert röhögnek. Csak az én gondolataim voltak szomorúak.
  A teremből kilépve rájöttem, hogy tesink lesz. Gyűlölöm a tesit. Morcosan elindultam. Daniel furán nézett rám. Fogalmam sincs, hogy milyen fejet vághattam.
- A büntető munkáról az kell tudni, hogy tilos késni és hangoskodni - magyarázta Daniel a lényeget a büntetésünkről - együtt lehet házit csinálni, csak akkor nagyon halkan kell beszélni.
  Megérkeztünk az öltözőkhöz. Itt elválnak utaink. Majd legközelebb csak a büntető munkán találkozunk. Rettegve léptem be a lány öltözőbe. Mikor megláttak a lányok mind elnémultak. Gyorsan kerestem egy üres részt és lepakoltam. Mikor felegyenesedtem Ashley mászott bele a képembe.
  Fel tett angolul egy kérdést. Én csak értetlenül néztem rá. Ő pedig várakozott. Nagyon türelmesen.
- Mi? - bukott ki belőlem.
- Nem érted az angolt? - nézett rám Ashley lenézően. Franciául beszélt. Mégsem olyan hülye, mint aminek mutatja magát.
- Nem, nem értem - néztem vele farkasszemet.
- Akkor mit akar tőled Daniel? - gondolhattam volna, hogy róla lesz szó.
- Semmit?
- Mégis vele ebédeltél - vigyorodott el kényszeredetten.
- A szoba társam a barátja és csak őt ismerem az egész osztályból. Ezért lógok vele - direkt megnyomtam a lógok szót, hogy idegesítsem.
- Andy! - fortyogott magában. A csengő éles hangja szakította meg a beszélgetésünket. Az összes lány lenézően és dühösen mért végig mikor kimentek az öltözőből. Én csendben utánuk kullogtam.
  A torna terembe belépve szétnéztem tanár után kutatva. De valamin megakadt a szemem. Ott állt Daniel és engem nézett.  De nem úgy, mintha az ajtó felé bambulna, hanem engem nézett. Amint felvettem vele a szemkontaktust elkapta a tekintetét. Szomorúan odasétáltam a tanárhoz.
  A tanár elkezdett angolul beszélni. Már nem is érdekelt. Behunytam a szemem és csendben hallgattam a halk motyogást. Anyáék erre, hogy voltak képesek? Beírattak egy olyan suliba ahol csak a diákok értik, ha franciául beszélek. Mért nem írattak be egy angol tanfolyamra? Pedig ezernyi megjegyzést, utalást tettem rá. Például, hogy Jasmin egy új angoltanárhoz jár vagy, hogy nem tudok angolul, de van néhány személy aki ezen segíthetne. Ilyenkor mosolyogva bólogattak és azt mondogatták, hogy Belle te tudsz angolul. Amikor ezt mondták morogva bevonultam a szobámba és elpanaszoltam Joseph-nek, hogy a szüleim milyen naivak, hogy azt gondolják rólam, hogy tudok angolul. Joseph jutottaz eszembe. Hiányzik. Hiányzik az az érzés, hogy van egy biztos pontod aki mindig ott van neked. Miért kellett elköltöznünk?!
  A tanár feltett egy kérdést. A hangsúlyt már megismerem csak nem értem meg. Ekkor valaki válaszolt helyettem. Kipattant a szemem és Danielt láttam meg magam mellett. Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Daniel rám nézett mosolyogva. Nem értem Danielt. Olyan különböző jeleket küld, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy kedvel-e vagy sem. Vagy csak azért viselkedik így, mert Andy megkérte, hogy vigyázzon rám. Valószínüleg ezért. És ez még rosszabb érzés, mintha csak egyszerűen nem érdekelném.
- Oda ülj le - mutatott Daniel egy padra a terem szélén - a tanár összeszedi a tesi cuccodat az óra alatt és holnap már tesizni is fogsz - mondta úgy, mintha tényleg kedvelne. Egy kedves mosolyt is megengedett magának.
  Lassan odaballagtam a padhoz és csak bambultam a fiúk felé. A tanáruk köröket futtatott velük. Az óra közepén a tesi tanár intett nekem, hogy menjek vele. Kisietett a torna teremből én pedig utána rohantam. Úgy válogattuk ki nekem a tesi cuccot, hogy a kezembe nyomott egy pólót és én pedig megráztam a fejem vagy bólogattam aszerint, hogy jó-e a méret. Egy csinos kis torna zsákot is kaptam hozzá.
  Az óra végén megvártam, hogy Daniel elkészüljön. Ott álltam szerencsétlenül a fiú öltöző előtt míg Daniel meg nem jelent az ajtóban. Éppen az egyik fiú viccén röhögött amikor meglátott. Egyből lehervadt a mosoly az arcáról és ettől összefacsarodott a szívem. Remélem csak azért vágott ilyen pofát, mert eszébe jutott a büntetés és nem azért, mert el kell velem töltenie plusz két órát.
- Mehetünk - nézett a barátai után vágyakozva. Bűntudatom támadt hirtelen. Az egész az én hibám, hogy büntetésben van, hiszen én nem tudok angolul és ő csak segíteni próbált azzal, hogy elmondja nekem, hogy a tanár mit mondott.
- Sajnálom - hirtelen rám nézett. Nem értette, hogy miért kérek bocsánatot. 
- Micsoda? - ráncolta a homlokát.
- Sajnálom, hogy nem tudok angolul. Ha tudnék most elmehetnél a fiúkkal és nem lenne büntetésed.
- Ígyis úgyis kaptam volna büntetést ezen a héten. Ez csak azt jelenti, hogy hamarabb vége lesz - mondta miközben elindult.
  Az iskola kihalt volt. Valószínüleg mindenki el van foglalva és a kollégium részen van vagy New York egyik utcájában. Az elzárás az iroda melletti teremben volt. Mikor beléptünk az ajtón egy tanár már ott ült az asztalnál.
- Csendben foglaljátok el magatokat - ennyit mondott és visszatért a javítandó dolgozataihoz.
  Daniel leült az egyik padba majd én mellé ültem. A következő pillanatban belépett egy fekete ruhába öltözött, piercinges fiú. Hideg szürke szeme végigpásztázta a termet és egy pillanatra megakadt rajtam majd elindult a legtávolabbi pad felé. Daniel előszedte a háziját. Értetlenül meredtem rá. Komolyan házit csinál önszántából? Meglátta az arckifejezésemet és elmosolyodott.
- Csak a látszat kedvéért - magyarázta.
- Vagy úgy - én is előszedtem a házimat. - Kérdezhetek valamit?
- Persze - válaszolta úgy, hogy nem is nézett rám.
- Hogy hívják a tanárokat?
- A franciát Monsieur Marceau, az angolt Miss Davis, a matekot Monsieur Piaf, a törit Monsieur Depardieu - itt elnevette magát - és a tesit Mr Lewis - sorolta fel a tanárokat.
- Monsieur Marceau, Miss Davis, Monsieur Piaf, Monsieur Depardieu, Mr Lewis - ismételtem meg. Bólintott, hogy jól mondtam a neveket.
  Fél óráig csendben voltunk. Én megcsináltam a francia házim ami nagyon könnyű volt. Olyan, mintha matekból elsős feladatokat kellene csinálnom. Ő pedig zenét hallgatott. Bömböltette a zenét a fülében és csodálkoztam, hogy nem süketül meg. Közben megtelt a terem. A terembe belépett egy lány akinek fekete festett haja volt és majdnem úgy nézett ki, mint az a piercinges fiú csak annyi volt a különbség, hogy nem fekete ruha volt rajta. A lány nyílegyenesen elindult az említett fiú felé és levágta magát mellé és elkezdtek csókolózni. De olyan vadul, mintha nem egy iskola padjában ülnének. Szerintem még nyelvet is láttam. Ezután pedig belépett egy vékony, nyurga srác maszatos kezekkel. A kezében egy rajzmappa volt. Leült az első padba és elkezdett rajzolni. A tanár ránézett és bólintott.
  A franciával elkészültem és előszedtem az angolt. Kinyitottam a füzetem és csak néztem. Felírtam a házit csak nem értettem. Megböktem Danielt attól félbe, hogy nem reagál.
- Mi van? - rántotta ki a füléből a fülhallgatót. Megijedtem a hideg hangnemtől.
- Csak... segítséget akartam kérni az angol háziban - hebegtem.
- Mit nem értesz rajta? - nézett rám értetlenül. Felhúztam a szemöldököm. Komolyan ennyire feledékeny vagy ennyire hülye?
- Tudod én nem tudok ANGOLUL! - üvöltöttem. Elegem van az amerikaiakból. Elegem van Amerikából. Gyűlölöm ezt a sulit, gyűlölöm a szüleimet azért, mert beírattak ide. Gyűlölök mindenkit aki angolul beszél. Gyűlölöm Danielt és az apját, mert anyának munkát ajánlott! Honvágyam van. Haza akarok menni! 
- Pszt - pisszegett a tanár. A piercinges pár egy pillanatra elvált egymástól majd vissza tértek a dolgukhoz. A rajzoló srác pedig magában morgott. Nem értettem, mert angolul mondta. Gondolom megijesztettem. Mély lélegzetvételeket vettem, hogy lenyugodjak.
- Bocs - nézett rám hitetlenül. Nem nézte ki belőlem, hogy dühös is tudok lenni. Megköszörülte a torkát.
- Ideadnád a füzeted, hogy lemásoljam az órai munkát - kértem csendesen.
  Miközben elvettem a füzetét remegett a kezem. Az óra hármat ütött. Még egy óra és szabadulok. Láttam, hogy Daniel neki kezd a házikhoz. A franciát szedte elő. Elkezdett vele kínlódni, úgyhogy odatoltam elé a francia füzetem a kész házival együtt. Mikor meglátta a füzetet felnézett és elmosolyodott. 
  Fél óráig másoltunk. Utána rám nézett és sóhajtott egyet.
- Nyisd ki az angol füzetedet a végénél - mondta. Én szó nélkül kinyitottam és csodálkozva néztem rá.
- Írd fel azt, hogy Present Simple - elmosolyodtam, mert rájöttem, hogy megpróbál megtanítani angolul. Az elzárás végére eltudtam mondani, hogy hogy hívnak és, hogy hány éves vagyok. Hála Danielnek.

9. rész - Ez olyan "randi"- féle?

- Mi a baj? - nézett ránk a tanár. Kétségbeesve néztem Danielre, de ő csak döbbenten meredt maga elé. Gondolom visszapörgette az időt a fejében, hogy átgondolja vagy bebizonyítsa magának, hogy Andy szerelmes belé. 
- Ööö... - gondolkodj Belle, gyerünk kitalálsz valamit! - Ööö... hát...  - megvan!!! - Csak Daniel rájött, hogy... egész végig rosszul számolt.
  A tanár Danielre nézett, aki még mindig maga elé bámult és kétkedően visszapillantott rám. A tenyerem izzadni kezdett. Mi van, ha a tanár büntetőmunkát ad? Most már a szám is kiszáradt.
- Biztos? - a tanár szemei, mint valami röntgen. Félelmetes.
  Kérlelően néztem Danielre. Most muszáj lesz válaszolnia különben végünk. Lassan rám nézett majd a tanárra és kinyitotta a száját. Vett egy mély levegőt.
- Igen - felelte Daniel magabiztosan, mintha az igazat mondtam volna. Tuti, hogy sokszor hazudott már. - Belle elmagyarázta nekem, hogy miért nem akar kijönni az eredmény és én ezen, mint jó tanuló - itt az osztály felkuncogott - kiborultam.
  A szája sarkait legörbítette és szomorúan nézett a tanárra. De egy kicsit túlzásba vitte. Jobban legörbítette a száját, mint kellett volna ezért inkább csücsörített. A szemében egy kis hamisság csillant.
- Mr. Adams felvilágosítom önt és a kis barátnőjét, hogy ma kezdtünk bele az új anyagba és, hogy előző órán írták a témazárót - az osztály felhördült.
- De tanár úr - nyávogta az egyik plázacica - nem úgy volt, hogy az csak egy röpdoli?
  A csaj szőke haját csavargatta az egyik ujja körül és hatalmas bociszemekkel vizslatta a tanárt. Ha egy számmal kellene jellemeznem akkor az a 15 lenne. Hogy miért? Mert 15 centis magassarkúja van és a szoknyája is 15 centi hosszú. Ha nem kevesebb. A melle majdnem kiesett a felsőjéből és miközben előrébb hajolt az előtte ülő fiúk a mély dekoltázsát bámulták nyálcsorgatva.
- Ashley drágám igen tegnap még úgy volt, de most már témazáróként fogom ellenőrizni nem röpdolgozatként - a tanár gonoszan vigyorgott ránk. Az osztály morogva forgolódott, hogy mindenki tudjon beszélni a távolabb ülő barátjával. Csak az egyik fiú nézett szét értetlenül, mert most kelt fel a hangzavarra.
- De tanár úr - kezdte Daniel a visszavágást - a fejezetnek még a felét sem értük el. Hogy lehetne ez a doga témazáró? - vigyorgott Daniel, hogy idegesítse a tanárt. Sikerült is. Ahogy a tábla előtt állt és meghallotta Daniel szavait elkezdett vörösödni a feje a méregtől.
- Daniel Adams - üvöltötte. Az osztály elnémult. A tanár zihálva lépkedett a padunk felé. - Miért képzeled mindig azt fiam, hogy neked mindig ismétlem MINDIG igazad van? - a végét már Daniel arcába mondta.
- De tanár úr - vágott közbe Ashley - Danielnek tényleg igaza van.
  A tanár csak meredt rá hatalmas gülü szemekkel. Majd kiviharzott. Az osztály ezt nagy üdvrivalgással fogadta. Mire én felfogtam mi történt a terem félig üres volt. Az órából csak negyedóra telt el és már vége is. Ez azt jelentette a diákok számára, hogy mehetnek ebédelni.
  Lassan pakoltam össze, majd szép nyugodtan kisétáltam a teremből. Mielőtt elindulhattam volna az ebédlő felé Daniel megragadta a kezem.
- Mi nem a suliban eszünk? - mondta, majd elkezdett rángatni a másik irányba.
- Mii? - néztem rá döbbenten. - Lehet ilyet csinálni?
- Igen - most már elengedett, mert rájött magamtól is követem.
- De... de... - kerestem kifogást - de ez majdnem olyan, mint... - a torkom kiszáradt, ahogy erre gondoltam - egy randi.
  Itt megtorpant. Én elsiettem mellette, de én is megálltam amint észrevettem. Átgondolta a dolgot majd felvette újra a rohanó tempóját.
- Nem, nem olyan - magyarázta - csak kérdezni akarok pár dolgot.
- Ezt a beszélgetést a suliban is meg tudjuk ejteni - semmi kedvem nem volt vele kettesben lenni.
- Négyszemközt kell beszélnünk - túl bizalmas hangnem. Oó, ez már majdnem randi. Amint erre ráébredtem el kezdett vörösödni a fejem. De itt még nem volt vége. Folytatta - mivel Andy minden lépésemet követi, így nem tudok veled beszélni.
  Ez a beszélgetés igen félreérthető volt. Vörös fejjel és remegő térdekkel léptem ki az iskola ajtaján. Az utca túloldalán volt egy McDonalds úgyhogy odaültünk be. A kis kólámat szürcsölve figyeltem ahogy kibontja a hamburgerét. Én egy nagy adag sült krumplit kértem. Csak bámultam rá és vártam, hogy megszólaljon. 
  Megint átfutott az agyamon ez a randi dolog. Megráztam a fejem hátha elfelejtem ezt a dolgot. A suliból többen jöttek át ide enni. Főleg a mi osztályunkból. Ashley-t is láttam és éppen az eladó magyarázott neki valamit. Többen megbámultak minket és sustorogtak. Lehet, hogy nem rólunk, de olyan érzésem volt.
- Mi az? - csámcsogta Daniel. Nem bírta volna lenyelni a falatot ami a szájában van?
- Öööö... beszélni akartál velem? - néztem rá értetlenül. Ennyire lekötötte a figyelmét a kaja? Hülye fiúk.
- Ja, tényleg - csámcsogott tovább. Lenyelte azt ami a szájában volt majd ivott pár kortyot a kólájából és mélyen a szemembe nézett. Azzal a meleg szempárral. Randi, randi, randi! Zúgott a fejem ahogy ez az egy szó visszhangzott a fejemben. - Komolyan gondoltad azt, hogy Andy szerelmes belém?
  Nem mertem a szemébe nézni, helyette a kezemben lévő sült krumplit bámultam. - Nem... - a hangom elhaló. Ha egy tanárnak tudtál hazudni, hogy megvédd magad és Danielt, akkor Danielnek is tudsz hazudni Andy érdekében. Felemeltem a fejem, megacéloztam magam és határozottan kijelentettem:
- Nem, nem szerelmes beléd - mosolyodtam el a bátorságomon.
- Akkor... - ráncolta a homlokát. Hoppá, erről elfeljtkeztem. Mit is akartam ezzel bizonyítani? Hogy Andy csak őt hívta a cukrászdába.
- Hááát, csak vicceltem - próbáltam nevetni, de elég eröltetettre sikeredett. - Biztos csak azért hívott csak téged, mert megszokta, hogy nincs szobatársa - a saját érvével érveltem.
  Az ebéd többi részében egyikünk se szólalt meg. Csendben ettük a kajánkat. Daniel rápillantot az órájára.
- Indulnunk kell - állt fel az asztaltól fájdalmas arccal. Értetlenül néztem rá. És sikerült megmagyaráznia ezt a fájdalmas arcot egy szóval. Egyetlen eggyel. - Andy.
- Indulnunk kell - álltam fel fájdalmas arccal én is. Azonnal megértjünk egymást. Félszavakból is. Furcsa. Nagyon.
  Gyorsan átsiettünk az úton és még volt annyi időnk, hogy benézzünk az ebédlőbe mielőtt elkezdődik a töri. Amint beléptünk Andy kiszúrt minket és felállt úgy, hogy majdnem felborult a széke is. Daniellel ijedten összenéztünk. Félúton összetalálkoztunk.
- Hol voltatok? - kérdezte szemrehányóan.
- Hát szemben a Mekiben - mondta bátran Daniel.
- Hooool? - visította Andy.
- Hát a Mekiben - válaszoltam mosolyogva. 
- Ti randiztatok? - mondta rémülten. Kicsit sem halkan. A fél ebédlő a mi beszélgetésünk hallgatta.
- Nem, nem, nem - tiltakoztunk egyszerre Daniellel.
- Akkor mit csináltatok? - tette csípőre a kezét és úgy kérdezte, mintha ez rá is tartozna nem csak rám és Danielre.
- Megmutattam Belle-nek a környéket?
- Engem meg mért hagytatok itt ezekkel? - mutatott Lilly-re és Joshra akik éppen egymással voltak elfoglalva.
- Mert egy fél órával hamarabb fejeződött be az óránk - magyarázta Daniel. Már (szerencsére) hozzászoktak, hogy franciául beszéljenek, úgyhogy mindent megértettem amit ők beszéltek.
  Hirtelen megszólalt a csengő. Andy meredten Bámult utánunk ahogy törire siettünk. Szereti Danielt. Nagyon. És én most elrabolom tőle. Bűntudatom van, hiszen ő sokkal hamarabb megismerte Danielt. Hiányzik neki. Tudom milyen érzés. De ő sokkal közelebb van hozzá, mint én, de talán még messzebb, mint én Joseph-hez

8.rész - Mi a baj velem?

- Ismerem Daniel Adams-et - nyögtem ki nagy nehezen. A lányok felhördültek. Most már kijelenthetem, hogy nem csak én tartom helyesnek Danielt. Hanem mindenki más. Kivéve talán Lillyt.

- Akkor ülj le mellé - nézett rám kedvesen a tanár.

- Rendben - motyogtam.

  Ahogy végigsiettem a padok között az összes lány gyűlölködve figyelt. Még nem is ismernek, de máris utálnak. Hogy miért? Mert történetesen a szobatársam Daniel barátja. Libák.

- Szuper - morgott mellettem Daniel.

- Mi az?

- Semmi.

- Most komolyan az a bajod, hogy melletted ülök? - kicsit hangosabban beszéltem a kelleténél. A tanár és az egész osztály felénk nézett.

- Megkérhetném Miss...

- Smith - döbbenten meredtem Danielre.

- Tessék? - nézett rá a tanár is döbbenten. A lányok irigykedve bámultak. Én pedig ültem ott vörös fejjel.

- Úgy hívják, hogy Annabelle Smith. Nem a vezeték nevét kérdezte tanár úr?

- De, de - motyogta a tanár. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva. Hogy ezt leplezze felírta az óra címét. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. Könnyű ez az anyag. A többiek fájdalmasan felnyögtek. Én pedig vidáman mosolyogtam. 

  A dupla francia nagyon jól telt. Mintha otthon lettem volna. Én voltam az egyetlen aki jelentkezett, mert a többiek nem tudták. Első sikerélmény New Yorkban.

  Az angolról ez már sajnos nem mondható el.

Mikor kicsengettek Daniel seperc alatt kitűzött a teremből. Gondoltam megvár. De nem. Mire kiértem a teremből láttam, hogy befordul a folyosó végén. Elkezdtem utána rohanni. Szerencsére elkaptam a karját.

- Miért nem vártál meg? - szegeztem neki a kérdést.

- Miért kellett volna? - nézett rám azokkal a kék szemekkel. A dühöm egy szempillantás alatt eltűnt.

- Mert... mert én... - miért is kellet volna megvárnia? - mert én nem ismerem a sulit - bámultam a cipőm orrát. Ilyet még soha nem éreztem. Soha nem voltam zavarban. Joseph-pel a kapcsolatom egyszerű volt. Én szerelemes voltam Josephbe, ő pedig belém. De Daniel teljesen más. Elérhetetlen. És nem is tudom mit érzek iránta. Kit hülyítek, én szerelmes vagyok Danielbe.

- Nem várok rád - közölte velem és faképnél hagyott.
  Lassan ballagtam Daniel után aki megvárt a folyosó végén.
- Köszi - suttogtam halkan. Valószínűleg nem értette, hogy mi van velem. Biztos úgy gondolta, hogy ő bántott meg engem. Ha úgy vesszük tényleg az ő hibája.
  Lassan sétáltunk a terem felé.
- Kérdezhetek valamit? - néztem rá. A szeme. A szeme fájdalommal volt tele. 
- Hát persze - motyogta. Most ő van zavarban? Nem hiszem. Csak rájött, hogy egy bunkó állat volt.
- Miért? Miért mondtad meg a nevem?
- Nem tudom, mert... - mert szeretlek? Hiú ábránd. - mert úgy éreztem, hogy... hogy az én hibám. Hogy az én hibám, ha már az első napodon bajba kerülsz.
- Ühüm - az ő hibája? Ez meg valami amerikai flörtölő duma vagy mi? Megérkeztünk a terem elé.
  A terembe beérve megálltunk az asztal előtt (igen, Daniel is megállt nem sietett a helyére) és a tanár odajött hozzánk. Elkezdett hadarni Daniel pedig mindig válaszolt rá helyettem. Én pedig csak bámultam a nőt. Hogy lehet ilyen gyorsan beszélni? Ha diktálni fog akkor végem!!
  A nő felhúzott szemöldökkel nézett rám és mosolygott. De nem kedvesen, hanem gúnyosan. Daniel megragadta a karom és hátrahúzott a helyére. Leültem és kipakoltam.
- Mit mondott? - kérdeztem Danielt.
- Amit minden tanár szokott.
- Vagyis?
- Örül, hogy itt vagy meg stb.
- És gondolom annak is örül, hogy nem értem, hogy mit mond - morogtam. Daniel csak nézett rám. Láttam, hogy a szemei nevetnek.
  Ekkor a tanár felcsattant. Kihallottam belőle a nevem és Danielét. Daniel is elkezdett beszélni. A vége az lett, hogy Daniel elhúzza a száját. Fogalmam sincs mit mondhatott a nő, de biztos, hogy nem egy viccet. Ahhoz már nem volt merszem, hogy megkérdezzem. Az óra végéig behúzott nyakkal ültem és csak azt tudtam leírni a füzetembe amit a táblára felírt. Vagyis a címet.
  A szünetben összefutottunk Andyvel. Neki éppen francia következett, nekünk meg matek. Van egy olyan érzésem, hogy Andy nagyon nagy kerülőúton jött.
- Van kedved eljönni délután a cukrászdába? - észrevettem, hogy csak Danielt hívta.
- Nem lehet Bellel büntetőmunkát kaptunk - szerencsére mindketten franciául beszéltek.
- Hogy mi?! - hördültünk fel egyszerre Andyvel. Annyi volt a különbség, hogy én franciául, ő pedig angolul. Daniel bocsánatkérően nézett Andyre. Hahó, én is itt vagyok. Most meg mi történt? Amíg ketten voltunk addig Daniel legalább emberszámba vett. Ezt nem értem.
- Hát angol első öt percében elmagyaráztam Bellenek, hogy mit mondott a tanár. De ő úgy gondolta, hogy ez csak egy jó kifogás, hogy tudjunk beszélgetni.
- Nem hitte el, hogy Belle nem tud angolul? - nézett rá hitetlenkedve.
- Nem - rázta a fejét Daniel. - Plusz még "feleseltem" is. Ezét mindketten büntetőmunkát kaptunk. Belle csak mára, mert új diák, de én egész hétre.
  Jól elvoltak nélkülem úgyhogy én csendben elsétáltam. Észre se vették. Három diákot kérdeztem meg arról, hogy hol a matek terem. Egyik sem nézett hülyének, hogy franciául beszélek. Mázli. Mire Daniel utolért én már a matektanárral beszélgettem. A matektanár ugyanabban a suliban tanított ahova én is jártam Párizsban. Ez tök jó.
  Daniel a helyéhez rángatott. A tanárt ez annyira nem viselte meg, hogy nem folytatjuk a beszélgetést. Mondjuk engem se.
- Héééé! - kiáltottam fel - még beszéltem!
- Most már nem beszélsz - jelentette ki Daniel. - Miért mentél el? Nem is ismered a sulit.
- Mert úgy láttam, hogy Andyvel jól elvagytok kettesben - vágtam vissza a sértettek dühével.
- A te...
- A termet pedig úgy találtam meg, hogy megkérdeztem az embereket - puffogtam.
- Nem néztek hülyének? - csodálkozott.
- Nem - durcisztam tovább - vagyis nem tudom.
- De miért mentél el?
- Mert nem foglalkoztatok velem - néztem a szemébe. Kár volt. Minden dühöm és sértettségem elveszett. A kék szemeiben.
- De hisz franciául beszéltünk. És Andy elhívott minket a cukrászdába - nyomta meg a minket szót. Látszott, hogy ő is észrevette, hogy Andy csak őt hívta.
- Attól, hogy franciául beszéltek az még nem jelenti azt, hogy engem is bevontok a beszélgetésetekbe. Andy például rám se nézett - a matektanár halk motyogása megakasztott. Már elkezdődött az óra?
- Új neki az az érzés, hogy van szobatársa. Hogy nem csak velem tud beszélgetni.
- Miért nem szóltál a büntetésről? - néztem rá kérdőn. Most nem néztem a szemébe.
- Mert... - nyelt egy nagyot - ... elfelejtettem.
  Kikerekedett szemekkel néztem rá: - Hogy lehet ezt elfelejteni? - a hangom már-már hisztérikus volt. A tanár mérges pillantást vetett rám. Bocsánatkérően rámosolyogtam.
- Úgy hogy annyiszor kaptam már büntetést, hogy már megszoktam - emelte meg a hangját egy picit. De tényleg csak annyi volt, hogy már nem suttogott.
- Mr. Adams megkérhetném arra, hogy ne zavarja az órámat? - Daniel bocsánatkérő mosolya feleannyit sem ért, mint az enyém. Haha az új diákok előnye.
- Mégis akkor jutott eszedbe mikor Andy elhívott a cukrászdába - tértem vissza a beszélgetéshez. Ha ez nevezhető annak.
- Még egyszer mondom: minket. Minket hívott a cukrászdába - megint megnyomta a minket szót. Tisztán látszott, hogy hazudott.
- Aha persze - morogtam.
- Andy-vek CSAK barátok vagyunk - akkora nyomatékot akart adni a szavának, hogy még a füzetébe is beleírta, hogy csak. Franciául.
- CSAK téged hívott, mert szerelmes beléd - én is leírtam a füzetembe, hogy csak.
- Micsodaaaa!!!!????? - nézett rám hitetlenkedve. Az egész osztály felénk fordult mivel Daniel ezt üvöltötte.
- Hoppá! - nagyon nagy bajban vagyok!!!