Francián én vagyok Mounsier Marceau kedvenc diákja. Egy hét alatt beloptam magam a szívébe. Az osztálytársaim pedig megnyugodtak. Mounsier Marceau nem szólít fel diákokat csak engem mivel én az egész órát végigjelentkezem. Daniel és a haverjai nagyon örülnek, hogy ide járok, mert az első alkalommal odaadtam a házim Danielnek és Daniel kapott egy ötöst másnap. Daniel az órát tátott szájjal ülte végig, mert nem hitte el, hogy ötöst kapott. Azóta mindennap lemásolja rólam a házit és róla lemásolják a haverjai. Imádom a franciaórákat!
Sajnos az angolról ez már nem mondható el. Miss Davis annyira berágott, rám, hogy az első padba ültetett és mindig felszólít, ha nem jelentkezik valaki vagyis mindig. Állandóan lecsesz, hogy mért nem jegyzetelek. Nem értem, hogy mit ordít csak annyit látok, hogy a füzetemre mutogat. És ebből, hogy nem írok származik két órai munka egyesem. Mondom KÉT egyes egy hét alatt. Szuper. A tanárnő még mindig nem hiszi el, hogy nem tudok angolul. Daniel az utolsó padban ül és végigröhögi az órát. Szerinte vicces. Szerintem nem.
Matekon ez pont fordítva van. Daniel ül az első padban én pedig maradtam az uccsóban. Mounsier Piaffal nem leszünk kebelbarátok, de még mindig jobban kedvel, mint Danielt. Szegény fiút minden órán felelteti én pedig kalimpálok, mutogatok, tátogok és előre küldök egy papírt a megoldással, hogy adják oda Danielnek mikor a tanár nem figyel. Csak azért, hogy ne kapjon egyest.
Az ebédszünetekben állandóan azzal próbálkoztam, hogy sikerüljön kaját rendelnem. Sohasem sikerült. Mindig az segített akivel éppen voltam. Vagy Daniel, vagy Lilly, Vagy Andy. Josh nagyon nem erőltette meg magát, hogy megismerjük egymást. Mondjuk én sem. Lilly nagyon kedves lány csak egy kicsit zárkózott. De miután beszélgettem vele egy jót (egyik nap átmentem hozzá, hogy segítséget kérjek) utána nagyon sok időt töltöttünk együtt. Általában elzárás után átmentem hozzá és vele is gyakoroltam az angolt. Nagyon sokat nevettünk a kiejtésemen. Rémes ahogy kiejtek szavakat. Az egyik például úgy hangzott, mintha szőrcsomót akartam volna kiköpni beszéd közben.
A töri órák jól teltek. Igazam volt Mounsier Depardieu nagyon vicces. Majdnem minden témához hozzátud úgy szólni, hogy az ne legyen unalmas és száraz. Egyik órán megkérdeztem Danielt, hogy szereti-e a törit. Rávágta, hogy igen. Ha nekem is ilyen tanárom lett volna lehet, hogy nem kettessel zárt volna le év végén.
A tesi zűrzavaros egy óra. A lányok az öltözőben mindig kibeszélnek. Angolul beszélnek nehogy rájöjjek, hogy miről beszélnek. De a hangsúlyból ítélve és a lenéző pillantásaikból tudom, hogy én vagyok a téma. Mr. Lewis a tesitanár próbál kímélni. Ő az egyetlen amerikai, aki figyelembe veszi, hogy nem tudok angolul. Örök hála érte!
Daniel nagyon erősen becsapott az elzárással kapcsolatban. Az első napon ugyebár azt mondta, hogy csak egy napig vagyok elzáráson. Kiderült, hogy nem. Ugyanannyi ideig, mint Daniel. A második tesi után benéztem a terembe ahol az elzárás szokott lenni. Megkérdeztem az ott lévő tanárt, hogy nekem be kell-e mennem és azt mondta igen. Daniel csendben ült a padban és a beszélgetésünket figyelte. Dühtől eltorzult arccal mentem oda hozzá.
- Tényleg csak tegnap volt elzárásom? - a szavakat a fogaim közt szürtem ki. Na nem azért haragudtam, mert hazudott, hanem úgy tűnik, hogy a délutánjaimnak lőttek. És ennek senki sem örül.
- Elfelejtettem volna szólni? - nézett rám unottan.
- Igen! - kiáltottam és leültem a tőle legmeszebb lévő padba. Ez nem volt jó ötlet. Mert az a fura fekete ruhás srác egyész végig engem bámult. A frászt hozta rám. A többi alkalommal Daniel mellett ültem aki kajánul vigyorgott. Látta rajtam, hogy betojtam attól a sráctól.
Természetesen nem felejtkeztem el francia barátaimról sem. Minden este beszéltem Jasminnel. De nem úgy, mint első este. Tök normálisan chateltünk. Furcsa módon Joseph sohasem volt elérhető. Reméltem, hogy fent van csak rejtve, de egyik kérdésemre sem válaszolt. Jasmintől kérdeztem, hogy mit tud róla. Azt mondta, hogy addig nem akar velem beszélni amig ki nem találja, hogy hogyan jussak vissza Franciaországba. Ezen nem lepődtem meg. Joseph mindig is ilyen volt. Addig nem lehetett vele beszélni míg rá nem jött arra amire akart. Pedig hiányzik. Próbáltam telefonon is elérni, de ki volt kapcsolva. Komolyan nem hiányzok neki? Vagy annyira hiányzok neki, hogy minél hamarabb otthon akar tudni? Nem tudom. De Joseph ilyen téren mindig is egy kicsit fura volt. De én pont ezért szeretem.
Szombaton elmentem egy közeli kis boltba, hogy szerezzek egy kis nasit magamnak. Szerencsére itt nem kell használnom a csekélyke angoltudásom. A szobámba felérve üresen találtam. Andy még aludt mikor elmentem. Biztos reggelizik.
Letelepdtem a földre és kinyitottam a francia füzetem. Kibontottam a kezembe akadó első csokit és elkezdet írni a fogalmazást franciára. Nekem ez egy nagyon kedves téma. A fogalmazás címe: Párizs. Egy órán keresztül írtam végig mosolyogva. Közben feltűnt, hogy Andy még mindig nem ért vissza. Biztos elment a dolgára.
Gyorsan megírtam a maradék házim és épp az gondolkodtam, hogy átmegyek Lilly-hez, hogy segítséget kérjek angolból amikor kopogtattak.
Dobogó szívvel indultam az ajtó felé. Andy nem lehet, mert van kulcsa. Nem hagyhatta itt, mert nem láttam az asztalán. Lilly sem lehetett, mert tudom rám csörgött volna, hogy nem zavar-e. Josh biztos nem, mert vele nem is beszélek. Szó szerint kerüljük egymást. Már csak egy ember lehet az...
Még egyszer kopogtattak én pedig hirtelen felindulásból teljesen kinyitottam az ajtót. Ha maga Voldemort áll is ott nincs esélyem bezárni.
Daniel állt ott esetlenül.
- Szia - intettem neki idétlenül. Nem tudom miért.
- Beengedsz? - nézett mélyen a szemembe. A levegőt gyorsabban kezdtem kapkodni. Nem hiszem el, hogy ennyire szánalmas vagyok. Ha csak hozzám szól repdesek az örömtől. Pff.
- Miért? - szerintem még a nyálam is csorgott. A tekintetem végig a száján pihent. Szánalmas! Szánalmas! SZÁNALMAS!!!!!!!! Soha, de soha nem viselkedtem így közelében. De most idejött hozzám (vagyis remélem hozzám és nem Andyhez) és ez megzavart. Nagyon.
- Mert, szeretnék veled beszélni - nézett rám. Mintha zavarban lett volna. Mintha egy iciri-picit elpirult volna.
Miután belépett a szobába gyorsan bezártam az ajtót.
- Mit csinálsz? - ült le a füzeteim mellé. A francia füzetemet vette a kezébe. Gyorsan rápillantot, majd rám nézett és elkezdte olvasni. Én közben zavaromban a pólóm alját nyújtogattam. Nem kellett volna. A pólót nézve eszembe jutott az a személy akitől kaptam. Joseph. A pólón rajta van az Eiffel-torony egy szívben és felé van írva az, hogy L'amour. Szerelem. Elmosolyodtam az emléken. Az első randinkon kaptam ami pont a szülinapomon volt. Régóta nézegettem, de nem volt rá pénzem. Másra kellet. De ő megvette nekem.
- Nagyon jó - ébresztett fel Daniel a merengésből.
- Tessék?
- A fogalmazás nagyon jó
- Kösz. Nem volt nehéz, hisz ott éltem - vörösödtem el. - Ööö... ha már úgy is itt vagy nem segítenél az angolban. Lilly-hez készültem mikor jöttél.
- Ja, persze - leültem mellé.
Kb két centi volt köztünk. A szívem ezerrel vert és éreztem a leheletét a nyakamban. Ilyen közel sohasem voltunk még. A padokban mindig van valami ami miatt nem olyan személyes ez az egész. A padban olyan baráti távolság van. De így, hogy mögöttem ült (másképp nem férünk el az ágyak és az íróasztal miatt) és próbálta megértetni velem, hogy hogyan írjam meg a házit, szerelmesnek éreztem magam. Joseph-fel a tanulás olyan hivatalos volt. Daniel ülhetne az ágyon. De nem. Éreztem, hogy akar valamit. Amint úgy éreztem, hogy mára bőven elég ennyi angol becsaptam a füzetem és megfordultam, hogy Daniellel szemben legyek.
- Beszélni akartál velem - néztem rá. Ő pedig zavartan lesütötte a szemét.
- Mondani akartam valamit - vett egy mély levegőt - azt..., hogy... hogy... - hebegett. A szívem még gyorsabban vert és attól féltem, hogy nem bírja tovább és itt halok meg mielőtt Daniel kinyögné, hogy mit akar.
- I love you - remegett a hangja. Éreztem, hogy ez valami fontosat jelent. És ismerős is volt. Daniel sóhajtott egyet az értetlen arckifejezésemet látva. - Je t'aime.
- Oh - hagyta el a számat. Egyfelől repkedtem az örömtől, másfelől megrémültem. És Daniel csak ezt látta rajtam.- Ne.. ne...
Daniel türelmesen várta a reakciómat a motyogáson kívül. A szám széle egyre jobban húzodott feljebb és feljebb míg végül mosolyogtam. Daniel pedig megnyugodott.
Egyre közelebb hajolt. A testem reagált az agyam helyett. Én is elkezdem közeledni felé. Az agyam közben üvöltötte, hogy neee, ne teeeed!!!!!!, de én nem foglalkoztam vele. Daniel és az én szám összeért. Először óvatosan, majd egyre hevesebben és szenvedélyesebben.
A fejemben olyan gondolatok jártak, hogy Joseph ehhez mit szólna. Már szakítottunk. Barátok maradtunk. Csak ennyi van köztünk. Még egy másik idegesítő gondolat. Mintha Daniel hangjában lett volna egy pici hamisság. Nem volt. De, de volt. Saját magammal veszekedtem miközben Daniellel csókolóztam.
Ekkor kinyílt az ajtó...
Az ebédszünetekben állandóan azzal próbálkoztam, hogy sikerüljön kaját rendelnem. Sohasem sikerült. Mindig az segített akivel éppen voltam. Vagy Daniel, vagy Lilly, Vagy Andy. Josh nagyon nem erőltette meg magát, hogy megismerjük egymást. Mondjuk én sem. Lilly nagyon kedves lány csak egy kicsit zárkózott. De miután beszélgettem vele egy jót (egyik nap átmentem hozzá, hogy segítséget kérjek) utána nagyon sok időt töltöttünk együtt. Általában elzárás után átmentem hozzá és vele is gyakoroltam az angolt. Nagyon sokat nevettünk a kiejtésemen. Rémes ahogy kiejtek szavakat. Az egyik például úgy hangzott, mintha szőrcsomót akartam volna kiköpni beszéd közben.
A töri órák jól teltek. Igazam volt Mounsier Depardieu nagyon vicces. Majdnem minden témához hozzátud úgy szólni, hogy az ne legyen unalmas és száraz. Egyik órán megkérdeztem Danielt, hogy szereti-e a törit. Rávágta, hogy igen. Ha nekem is ilyen tanárom lett volna lehet, hogy nem kettessel zárt volna le év végén.
A tesi zűrzavaros egy óra. A lányok az öltözőben mindig kibeszélnek. Angolul beszélnek nehogy rájöjjek, hogy miről beszélnek. De a hangsúlyból ítélve és a lenéző pillantásaikból tudom, hogy én vagyok a téma. Mr. Lewis a tesitanár próbál kímélni. Ő az egyetlen amerikai, aki figyelembe veszi, hogy nem tudok angolul. Örök hála érte!
Daniel nagyon erősen becsapott az elzárással kapcsolatban. Az első napon ugyebár azt mondta, hogy csak egy napig vagyok elzáráson. Kiderült, hogy nem. Ugyanannyi ideig, mint Daniel. A második tesi után benéztem a terembe ahol az elzárás szokott lenni. Megkérdeztem az ott lévő tanárt, hogy nekem be kell-e mennem és azt mondta igen. Daniel csendben ült a padban és a beszélgetésünket figyelte. Dühtől eltorzult arccal mentem oda hozzá.
- Tényleg csak tegnap volt elzárásom? - a szavakat a fogaim közt szürtem ki. Na nem azért haragudtam, mert hazudott, hanem úgy tűnik, hogy a délutánjaimnak lőttek. És ennek senki sem örül.
- Elfelejtettem volna szólni? - nézett rám unottan.
- Igen! - kiáltottam és leültem a tőle legmeszebb lévő padba. Ez nem volt jó ötlet. Mert az a fura fekete ruhás srác egyész végig engem bámult. A frászt hozta rám. A többi alkalommal Daniel mellett ültem aki kajánul vigyorgott. Látta rajtam, hogy betojtam attól a sráctól.
Természetesen nem felejtkeztem el francia barátaimról sem. Minden este beszéltem Jasminnel. De nem úgy, mint első este. Tök normálisan chateltünk. Furcsa módon Joseph sohasem volt elérhető. Reméltem, hogy fent van csak rejtve, de egyik kérdésemre sem válaszolt. Jasmintől kérdeztem, hogy mit tud róla. Azt mondta, hogy addig nem akar velem beszélni amig ki nem találja, hogy hogyan jussak vissza Franciaországba. Ezen nem lepődtem meg. Joseph mindig is ilyen volt. Addig nem lehetett vele beszélni míg rá nem jött arra amire akart. Pedig hiányzik. Próbáltam telefonon is elérni, de ki volt kapcsolva. Komolyan nem hiányzok neki? Vagy annyira hiányzok neki, hogy minél hamarabb otthon akar tudni? Nem tudom. De Joseph ilyen téren mindig is egy kicsit fura volt. De én pont ezért szeretem.
Szombaton elmentem egy közeli kis boltba, hogy szerezzek egy kis nasit magamnak. Szerencsére itt nem kell használnom a csekélyke angoltudásom. A szobámba felérve üresen találtam. Andy még aludt mikor elmentem. Biztos reggelizik.
Letelepdtem a földre és kinyitottam a francia füzetem. Kibontottam a kezembe akadó első csokit és elkezdet írni a fogalmazást franciára. Nekem ez egy nagyon kedves téma. A fogalmazás címe: Párizs. Egy órán keresztül írtam végig mosolyogva. Közben feltűnt, hogy Andy még mindig nem ért vissza. Biztos elment a dolgára.
Gyorsan megírtam a maradék házim és épp az gondolkodtam, hogy átmegyek Lilly-hez, hogy segítséget kérjek angolból amikor kopogtattak.
Dobogó szívvel indultam az ajtó felé. Andy nem lehet, mert van kulcsa. Nem hagyhatta itt, mert nem láttam az asztalán. Lilly sem lehetett, mert tudom rám csörgött volna, hogy nem zavar-e. Josh biztos nem, mert vele nem is beszélek. Szó szerint kerüljük egymást. Már csak egy ember lehet az...
Még egyszer kopogtattak én pedig hirtelen felindulásból teljesen kinyitottam az ajtót. Ha maga Voldemort áll is ott nincs esélyem bezárni.
Daniel állt ott esetlenül.
- Szia - intettem neki idétlenül. Nem tudom miért.
- Beengedsz? - nézett mélyen a szemembe. A levegőt gyorsabban kezdtem kapkodni. Nem hiszem el, hogy ennyire szánalmas vagyok. Ha csak hozzám szól repdesek az örömtől. Pff.
- Miért? - szerintem még a nyálam is csorgott. A tekintetem végig a száján pihent. Szánalmas! Szánalmas! SZÁNALMAS!!!!!!!! Soha, de soha nem viselkedtem így közelében. De most idejött hozzám (vagyis remélem hozzám és nem Andyhez) és ez megzavart. Nagyon.
- Mert, szeretnék veled beszélni - nézett rám. Mintha zavarban lett volna. Mintha egy iciri-picit elpirult volna.
Miután belépett a szobába gyorsan bezártam az ajtót.
- Mit csinálsz? - ült le a füzeteim mellé. A francia füzetemet vette a kezébe. Gyorsan rápillantot, majd rám nézett és elkezdte olvasni. Én közben zavaromban a pólóm alját nyújtogattam. Nem kellett volna. A pólót nézve eszembe jutott az a személy akitől kaptam. Joseph. A pólón rajta van az Eiffel-torony egy szívben és felé van írva az, hogy L'amour. Szerelem. Elmosolyodtam az emléken. Az első randinkon kaptam ami pont a szülinapomon volt. Régóta nézegettem, de nem volt rá pénzem. Másra kellet. De ő megvette nekem.
- Nagyon jó - ébresztett fel Daniel a merengésből.
- Tessék?
- A fogalmazás nagyon jó
- Kösz. Nem volt nehéz, hisz ott éltem - vörösödtem el. - Ööö... ha már úgy is itt vagy nem segítenél az angolban. Lilly-hez készültem mikor jöttél.
- Ja, persze - leültem mellé.
Kb két centi volt köztünk. A szívem ezerrel vert és éreztem a leheletét a nyakamban. Ilyen közel sohasem voltunk még. A padokban mindig van valami ami miatt nem olyan személyes ez az egész. A padban olyan baráti távolság van. De így, hogy mögöttem ült (másképp nem férünk el az ágyak és az íróasztal miatt) és próbálta megértetni velem, hogy hogyan írjam meg a házit, szerelmesnek éreztem magam. Joseph-fel a tanulás olyan hivatalos volt. Daniel ülhetne az ágyon. De nem. Éreztem, hogy akar valamit. Amint úgy éreztem, hogy mára bőven elég ennyi angol becsaptam a füzetem és megfordultam, hogy Daniellel szemben legyek.
- Beszélni akartál velem - néztem rá. Ő pedig zavartan lesütötte a szemét.
- Mondani akartam valamit - vett egy mély levegőt - azt..., hogy... hogy... - hebegett. A szívem még gyorsabban vert és attól féltem, hogy nem bírja tovább és itt halok meg mielőtt Daniel kinyögné, hogy mit akar.
- I love you - remegett a hangja. Éreztem, hogy ez valami fontosat jelent. És ismerős is volt. Daniel sóhajtott egyet az értetlen arckifejezésemet látva. - Je t'aime.
- Oh - hagyta el a számat. Egyfelől repkedtem az örömtől, másfelől megrémültem. És Daniel csak ezt látta rajtam.- Ne.. ne...
Daniel türelmesen várta a reakciómat a motyogáson kívül. A szám széle egyre jobban húzodott feljebb és feljebb míg végül mosolyogtam. Daniel pedig megnyugodott.
Egyre közelebb hajolt. A testem reagált az agyam helyett. Én is elkezdem közeledni felé. Az agyam közben üvöltötte, hogy neee, ne teeeed!!!!!!, de én nem foglalkoztam vele. Daniel és az én szám összeért. Először óvatosan, majd egyre hevesebben és szenvedélyesebben.
A fejemben olyan gondolatok jártak, hogy Joseph ehhez mit szólna. Már szakítottunk. Barátok maradtunk. Csak ennyi van köztünk. Még egy másik idegesítő gondolat. Mintha Daniel hangjában lett volna egy pici hamisság. Nem volt. De, de volt. Saját magammal veszekedtem miközben Daniellel csókolóztam.
Ekkor kinyílt az ajtó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése