16. rész - Viszlát Amerika!

  Az élet kezdett normalizálódni körülöttem. A vasárnapi kiborulásom utáni napon először minden fura volt. Aztán rájöttem, hogy minden visszaállt a megszokott napjaimhoz. Nem volt sem veszekedés, sem szakítás (bár senki sem tudja, hogy most mi van Lilly-vel és Josh-sal), sem sírás, sem magány. Lassan már azon az állásponton vagyok, hogy jobb a bonyodalom, mint az unalom. Szó szerint hétfőn untam magam. Igaz, hogy Daniellel voltam egész nap és e körül volt felhajtás (nem is kevés), de igazából már a hétvégén lecsengett ennek a visszhangja.
  Fura volt újra suliba menni. Két nap telt el azóta, hogy utoljára suliba mentem, de az a két nap egy évnek tűnt. A világ legérdekesebb évének mondható.
  Angolon végre tudtam válaszolni a tanárnak értelmesen és ezen Miss Davis ledöbbent. Egy percig meredt rám a kidülledt szemeivel aztán folytatta tovább az anyagot és úgy tett, mintha nem lepődött volna meg. Közben hátranéztem Danielre és láttam, hogy mosolyog. Én is elmosolyodtam és rájöttem, hogy teljesen beilleszkedtem Amerikába.
  Azon lehet, hogy gondolkodnom kéne, hogy tényleg jobb-e a bonyodalom, mint a hétköznap. Mert volt egy pasim (nem is akárki), voltak barátaim és a régiek sem vesztek el teljesen. Lehet, hogy meg kéne becsülnöm őket. Hiszen, ha ők nem lennének én már egy diliházban ülnék egy gumiszobában. Mert beleőrültem volna a magányba.
  Hétfő este csörgött a telefonom és ismeretlen számot írt ki. Az azonosítója amerikai volt úgyhogy gondoltam nem lesz nagy baj, ha felveszem. Óvatos hang szólt bele.
- Belle? - kérdezte az idegen csendesen. A hangja ismerősen csengett. Igazából Belle-nek csak a szüleim és a barátaim hívnak. Hirtelen felismertem a hang tulajdonosát. Anya volt az. Jé, eszembe jutottam a szüleimnek két hét után!
- Igen, anya?
- Jaj, kislányom olyan rég beszéltünk! - a szavak szomorúan törtek fel anya torkából.
- Anya, mi a baj? - kérdeztem idegesen.
- Semmi - a hangja melegen szólt hozzám. Sóhajtott egy nagyot majd folytatta a beszédet. - Csak rég láttalak. Nem tudsz valamikor eljönni hozzánk?
- Mit szólsz a vasárnaphoz? - ajánlottam fel. Bár nem sok kedvem volt elhagyni az iskolát. Itt már biztonságban éreztem magam. Kint a városban még nem.
- Tökéletesen megfelel! - kiáltott fel. - Akkor vasárnap! - és lecsapta a telefont. Ez egy kicsit fájt. Mert tudtam, hogy apa beszélte rá, hogy hívjon haza egy kicsit. Meg se kérdezte azt, hogy hogy vagyok.
  A hét többi napján nem is gondoltam a telefon beszélgetésre. Csak a vasárnapra. Egyáltalán nem akartam menni, de muszáj volt. Azon gondolkodtam, hogy felhívom anyát és megkérdezem, hogy nem jöhet-e velem Daniel. De elvetettem ezt az ötletet, mert amint megjelennénk menne is a kihallgatás. Mármint Daniel kihallgatása. Apa nem bírja, ha pasim van. Joseph-fel is nehezen barátkozott meg, mint a pasim, pedig Joseph-et kiskorom óta ismeri.
  Szombat reggel nehezen ébredtem fel. Valamiért úgy éreztem, hogy jobban teszem, ha az ágyamban maradok. De nem volt aggodalmamra való ok. Megbeszéltük Daniellel, hogy együtt ebédelünk és ezért tényleg muszáj voltam kikelni az ágyból.
  Becsoszogtam a fürdőbe és a kócos önmagammal találtam magam szembe. A csap szélén a kezemmel a fésűm után kutattam kevésbé sikeresen. Mikor megtaláltam neki fogtam a hajam kifésűléséhez.
  Miután egész tűrhető formába hoztam magam felkaptam a táskám a mobilom és pénztárcám kíséretében és elugrottam egy közeli kávézóba kávéért. A kávé megtette a hatását. Újra embernek éreztem magam.
  A Daniellel való találkámig volt még két órám, de látni akartam ezért úgy döntöttem, hogy meglepem őt a szobájában.
  Gyorsan tettem meg az utat koliban a szobáig. Az ajtó előtt azonban megálltam, mert hangok szűrődtek ki a szobából. Egy lány hangosan felnevetett. Hirtelen megállt bennem az ütő. Ugye, nem...? De aztán mély dörmögést is hallottam, ami azt jelentette, hogy fiúk is vannak benn. Tudom, hogy el kellett volna húznom onnan a csíkot vagy bekopognom. De a kíváncsiságom legyőzött és ott maradtam hallgatózni.
- És hogy halad a dolog vele? - kérdezte valaki kajánul.
- Halad - válaszolta egy feszült hang. Azonnal felismertem Danielt.
- Na, Daniel ne titkolózz előttünk - mondta a lány. - Ha már a fogadást lassan megnyered a részleteket is tudni akarjuk.
  Milyen fogadás? Az agyam ezerrel pörgött.
- Nyögd már ki haver! A kiscsaj úgysem hallja.
- A lényeget! - felismertem a lány hangját. Andy volt az. - Annabelle-lel megvolt vagy sem?
  A térdem remegni kezdett. Most már késő, hogy elmenjek. Tudom az igazat. Daniel csak fogadásból jár velem. Ez fájt. Nagyon fájt. A könnyek lassan folytak végig az arcomon. Csak egy fogadás. Csak egy fogadás vagyok.
- Ez nem tartozik rád! - kiáltotta Daniel.
- De igen rám tatozik! Hiszen én találtam ki a fogadást!
- Tudjátok mit lúzerek? Ha nektek ez a szórakozás, hát legyen, de én most lelépek! - az ajtón a kilincs lenyomódott, én pedig megdermedve, könnyes arccal vártam a következményeket. Az ajtó kinyílt én pedig beláttam a szobába. A földön ott ült Josh, Andy és egy fiú akit nem ismerek. Daniel szeme kétségbeesetten nézte az arcom.
- Belle - hagyta el egy sóhaj a száját.
- Daniel, ha én csak egy fogadás vagyok, akkor soha nem fogod megnyerni ezt a fogadást! Mert engem most veszítettél el - mondtam csendesen. Csak Daniel hallotta, mert a többiek füttyögtek meg hurrogtak. Daniel elkerekedett szeme bűnbánatot tükrözött, de én már nem hittem neki. Könnyes szemmel lassan megfordultam és elindultam. Ki a suliból, ki a világból.
  Hirtelen arra eszméltem fel, hogy a tavat figyelem csendesen és a könnyeim megállás nélkül folynak. Egy kar ragadta meg a kezem. Az éles sikolyom riasztottal el a madarakat a közeli fákról. A kéz tulajdonosa felé néztem. Daniel volt az.
- Még mit akarsz nekem hazudni? Azt, hogy tényleg szeretsz, csak a fogadást még hamarabb kötöttétek és már nem is érdekel? - tört ki belőlem és a zokogásom olyan erővel nyomott össze, hogy azt hittem, hogy menten térdre rogyok.
- Én tényleg szeretlek Annabelle - mondta csendesen és a szeme fájdalmat tükrözött.
- Nem, Daniel. Csak azt hiszed. Mert azt nem lehet szeretni, aki gyűlöl téged - elviharzottam mellette és majdnem fellöktem. Kár, hogy csak majdnem.
  Az utcán fogtam egy taxit és kértem, hogy vigyen a reptérre. A kocsiból felhívtam az egyetlen megbízható, igaz barátomat. Joseph-et.
- Belle minden rendben? - kérdezte Joseph a telefonon keresztül.
- Joseph - sírtam a telefonba. - Csak egy fogadás volt! Csak egy fogadás! Igazából nem is szeret! Csak egy fogadás! - a taxisofőr sandán pillantott hátra. Gondolom meglepődött a francia hadarásomtól.
- Oké, és most hol vagy? - tudta, hogy most egy nagyon nagy hülyeséget fogok csinálni. És, igen én is tudtam ezt.
- Egy taxiban - válaszoltam szipogva.
- Kérlek mondd, hogy a szüleidhez mész! Kérlek!
- Nem Joseph. A reptérre megyek. - Joseph lélegzete elakadt én pedig lecsaptam a telefont.
  A reptérre érve vettem egy repülőjegyet Franciaországba. Odaadtam a bankkártyám és már egyre közelebb értem a célomhoz. Becsekkoltam és már épp adtam oda a jegyem a légi-utaskísérőnek, amikor megláttam, hogy anya és apa rohan felém. Beléptem a repülőhöz vezető folyosóra ahová anyáék már nem tudtak utánam jönni. Eltátogtam nekik egy sajnálomot, majd beszálltam a gépbe. Amint kényelembe helyeztem magam éreztem, ahogy a gép elindul a felszállópálya felé. A repülő emelkedni kezdett, én meg kinéztem az ablakon. A nap lassan haladt lefele. Megint naplemente volt. Az élet iróniája. Ahogy távolodtunk a földtől eszembe jutott az a nap amikor megérkeztünk Amerikába. Igaz, hogy itt is gyönyörű a naplemente. De Franciaországban még szebb.

***

Arra ébredtem, hogy a gép ereszkedik. Nem tudom, hogy voltam arra képes, hogy elaludjak, de mégis sikerült. Kinéztem az ablakon és megláttam Párizst. Néztem ahogy egyre közeledik felém és az izgalomtól ficánkolni kezdtem a székemen. A mellettem ülő pasas mosolyogva nézett és ő is kinézett az ablakon.
- Hiányzott, mi? - kérdezte.
- Mindennél jobban - türelmetlenül néztem az Eiffel-torony magasodó alakját. Éreztem, hogy minden amerikai szenny beleértve Danielt is eltűnik belőlem. 
  A gép egy pici huppanással landolt és én már az övön tartottam a kezem. A gép lassan megállt, az utas kisérők szép komótosan felálltak helyükről és mire az ajtóhoz értek én már előtte toporogtam.
  A csomagokhoz érve Joseph aggódó arcával találtam magam szemben. Átvágott a tömegen és lefékezett előttem pár centivel. Egy-két másodpercig az arcomat fürkészte majd szorosan magához húzott.
- Te nem vagy normális! - suttogta a fülembe. Először meglepődtem az ölelésén, de azonnal viszonoztam. Nagyon hiányzott már az ölelése pedig kevesebb mint 3 hete láttuk egymást utoljára.
- Tudom - motyogtam vissza a könnyeimmel küszködve. Elhúzódtam tőle és a pulcsim ujjával megtöröltem a szemem. - De ilyen vagyok. Nem tehetek róla.
  Joseph nem mondott semmit csak szánakozva elmosolyodott. Lehet, hogy egykor szeretett, de most már másképp tekintett rám. Éreztem a változást és erről az egészről én tehettem. Ha nem bántom meg a rövid távollétem alatt többször mint eddig az életemben, talán ugyanúgy nézne rám. De ezt már sohasem tudom meg.
- Jasmin? - kérdeztem még mindig szipogva. 
- Még mindig haragszik - rugdosta a cipője orrával a földet. Csalódottan sóhajtottam egyet és inkább kiűztem a gondolataim közül.
- Nem ülünk be valahova? Úgy érzem van mit megbeszélnünk - mondtam halkan és a mögöttem sorakozó kávézók és éttermek felé mutattam. Joseph bólintott majd lassan elindultunk a legközelebbi felé.
 A kávézó összesen egy pultból és pár asztalból és székből állt. A pultban több napos sütik néztek vissza rám bár a látványuktól a hasam még igy is megkordult. Nyeltem egy nagyot és Joseph felé fordultam miközben kinosan vakartam a fejem.
- Van egy kis baj...
- Mi? - nézett riadtan felém.
- Nincs nálam euró - húztam el a szám. Joseph erre csak elmosolyodott és azt mondta, hogy meghiv egy sütire. Hálásan néztem rá majd ráböktem a legkevésbé száraznak tűnő sütire.
  Az asztalhoz leülve csendben enni kezdtem Joseph csak nézte a kerek szemeivel. Várt. De hogy mire? Arra, hogy én el kezdjem a magyarázatot.
- Anyáék utolértek - jegyeztem meg. Joseph érdeklődve oldalra döntötte a fejét. - Csak már nem tudtak utánam jönni, mert pont felszálltam a gépre.
- Nem lehet, hogy kerestek?
- Valószinüleg igen - ráztam meg a fejem idegesen. - De nincs kedvem most senkinek sem magyarázkodni a tetteimről.
- És én? - mutatott magára.
- Te más vagy - legyintettem. - Neked tartozom ezzel. És egy jó nagy bocsánatkéréssel is.
- Miért?
- Úgy mindenért. Annyiszor megbántottalak ezalatt a pár nap alatt és mégis te vagy az egyetlen aki nem haragszik rám vagy nem itél él vagy nem csapott be. De még igy látom rajtad, hogy nem tudod eldönteni, hogy hogyan viselkedj velem és szerintem csak a közös múltunk miatt ülsz még mindig itt.
- Belle... - kezdte volna el, de megcsörrent a telefonja. Értetlenül nézte a képernyőt majd felém mutatta. Egy amerikai szám jelent meg rajta. A gyomrom egy pillanat összeugrott és az előbb megevett süti is vissza akart jönni. Nemet intettem a fejemmel, de Jospeh nem foglalkozott vele és felvette.
- Halló! - szólt bele bizonytalanul. Hirtelen megértés csillant a szemében. - Igen Madame Smith itt van velem.
  Az ütő is megállt bennem. Joseph anyával beszélt! Elkerekedett szemmel néztem rá mire a kezembe nyomta a mobilt.
- Igen? - szóltam bele félénken.
- Mégis mit képzelsz magadról Annabelle Smith? - kiabálta anya. Tudtam most tényleg bajan vagyok, mert a teljes nevemen szólitott. - Nem teheted meg csak úgy, hogy felpattansz egy repülőre és eltűnsz utána pedig Franciaországban találunk rád! Apáddal a rendőrséghez akartunk fordulni! Néha gondolhatnál arra is, hogy nekünk is vannak érzéseink! - folytatta a kirohanását. Addig a részég csendben hallgattam amig az ő érzéseihez nem ért. Mert ennél a résznél egy pillanat alatt elfutott a méreg.
- Hogy én nem foglalkozom az érzéseitekkel? - visitottam a telefonba. Anya egy pillanat elhallgatott. - TI raktatok be egy bentlakásos suliba, hogy ne kelljen velem foglalkozni! TI hivtatok fel másfél hét után először úgy, hogy akár minden nap beszélhettünk volna! Abban az egy telefonhivásban is csak elhivtál az új házunkba és TE voltál az aki meg se kérdezte, hogy hogy vagyok hanem azonnal leraktad a telefont! Szóval nem nekem kéne a másik érzései miatt aggódni!
- Belle...  - hallottam, hogy anya megbicsaklik a könnyektől. - Kicsim, én...én nem is tudom mit mondjak. Teljesen igazad van - motyogta halkan. Megjelent anya képe előttem, ahogy az aggodalomtól falfehér arccal tartja a füléhez a telefont. Hirtelen olyan honvágy és hiányérzet fogott el, hogy azt hittem összeroppanok a súlya alatt.
- Haza akarok menni! - törtek fel a könnyeim a nap folyamán már nem először. És akkor hirtelen bevillant valami. Én már azt se tudtam, hogy számomra mi a haza. Erre a gondolatra a könnyen csak patakzottak a szememből és a sirásból zokogás lett. Joseph óvatosan kivette a kezemből a telefont amit fülem mellől leejtett kezemben tartottam. 
  Joseph mellém lépett felhúzott a kezemnél fogva és elvezetett a reptérről. Belültetett egy taxiba és ő is becsusszant mellém. A taxiban magához húzott én pedig a vállára dőlve folytattam a sirást. Mire kiszálltunk a kocsiból hatalmas vizes folt keletkezett a pólóján. Megfogta a kezem és maga után húzva bevitt egy házba azon belül is egy szobába. A külvilág számomra teljesen eltűnt és csak bámultam ki fejemből.
  A szobában csak ledőltem az ágyra és egy pillanat alatt elnyomott az álom. Végre, ha csak egy kis időre is megszabadultam a gondjaimtól.